De Boglárkáék titka – mint a titkok általában – hamar kiderült. És ehhez még elárulni sem kellett senkinek. Szünetekben együtt játszottak, folyton egymást választották, ha párba kellett állni, haza is együtt mentek. Egy nap Karcsi még el akarta mondani Balázsnak, hogy szerinte miért volt sokkal…

– Ma délután focizik. – jelentette ki e súlyos tényt köszönés nélkül Boglárka. Hátra se nézett. Egyszerűen érezte, hogy a babái közt ül még valaki, hosszú, mélykék kabátban. – Pedig vele akarok játszani! Ő miért nem szeretne most velem lenni? A Burgoházi felállt a babák közül, és a kislány…

– Itt is vagyok! – szólt egy este a virágcserép, majd mintha tótágast akarna állni, hirtelen megfordult. A váza ettől egyszerre nagy, fekete kalappá változott, és alatta ott volt a kabátját leporoló Torkonya. – Félek. Olyan sötét van! – Szegény Mord Sötét, ha hallaná! Biztos nagyon elszomorodna.…

Burgoházi aznap reggel a fogkrémes tubusban bújt meg. Jót nevetett Boglárka, amikor az éppen ébredező Torkonyát nyomta ki a fogkeféjére. – Ilyen korán, ilyen szép napon, máris ilyen szomorú a Kis Hölgy? – Olyan szépet álmodtam! – szólt szomorú mosollyal Boglárka. – Úgy sajnálom, hogy véget ért!…

Hetek teltek el, hónapok fordultak a naptárban. Boglárka nem látta Torkonyát. Egy szép napon, amikor megint nagyon hiányzott neki kis barátja, Balázs megkérdezte tőle: – Mi a baj? – Olyan rég nem láttam… Hová lett ez a Torkonya megint? Nagyon hiányzik… Segíts! Balázs már rég óta tudott…

Itt volt még egy fejezet. Illetve dehogy is egy! Vagy egy tucat fejezetet írtam már ide. Az első után még nem gyanakodtam. Talán le sem jegyeztem még? Hát újra nekiláttam. Másodjára még úgy gondoltam, hogy elvesztettem tegnap esti papírosaimat, hiszen amik az asztalomon vannak, nem lehetnek…