Ha kapsz valamit, azt illik megköszönni. Ezt minden jó kisgyermek tudja. Ezeket a meséket én is ajándékba kaptam, és most hálás szívvel gondolok ajándékozóimra.

Először is P. Zsuzsannának köszönöm meg, ki zord szívével elküldte hozzám Torkonyát.

Köszönöm V. Eszteremnek, ki szívbéli Boglárkám vagy.

Köszönöm Cs. Nikolettámnak, ki szelíd erőszakkal nem hagyta, hogy elhallgassak, hanem kérte egyre a következő mesét is.

Köszönettel tartozom illusztrátoromnak, M. Zsófiámnak. Ő sokkal jobban ismeri nálam Burgoházit, és hálás vagyok, hogy le is rajzolta nektek.

Köszönöm J. Balázsnak, aki – vélem – sok éve már, hogy nem vitte haza sárosan bőrfociját, mégis megőrizte magában azt a gyermeket, akit ebben a mesében megismerhettek. Remélem mindig hazavezeti majd az eltévelyedőket.

És sokaknak tartozom még köszönettel, akiket most nem nevezek meg, de tudják majd magukról, rájuk szeretettel emlékezem mindig.

Boglárka az ágyán ült és szomorkodott. Pedig igazán különleges nap lehetett volna ez a mai. Éppen ekkor lett Boglárka hét éves.

De hogyan is lehetett volna vidám? Édesanyának és Édesapának ma is késő estig kell dolgoznia. Születésnapi zsúrjára egyetlen barátja sem tudott eljönni. Még Marika, a szomszéd nagylány is, akit a szülei azért hívtak át, hogy vigyázzon Boglárkára, ma is a legjobb barátnéjával, Judittával érkezett. Ilyenkor mindig hamar beküldték őt a szobájába, mert „csupa nagyon fontos dologról fognak most beszélgetni, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze…”

Ha ő játszik Marikával, akkor Marika mindig mosolyog. De ha Judittával beszélget, „olyan fontos dolgokról, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze”, akkor mindig komor, vagy éppen szomorú lesz… Boglárkának sehogy sem fért a fejébe, mire jó egy olyan barát, akivel csak ilyen „nagyon fontos dolgokról” lehet beszélgetni.

Boglárka nagyon egyedül érezte magát. Olvasott egy keveset, de aznap valahogy a szokásosnál is hamarabb kezdett besötétedni. A szobája megtelt imbolygó árnyakkal, ismerős tárgyaira ráült a Sötét. Félelmetes lett egyszeriben a szoba, amit annyira szeretett. A falakra boszorkányok, szellemek és harapós kutyák árnyékai gyűltek.

Az egyik árnyék Boglárka felé tartott; nagykalapos, hegyes orrú, nagykabátos szörnyeteg. Már majdnem elérte Boglárka ágyát, amikor az ablak előtt hajladozó fa ágának árnyéka, amely végigsuhant a szobán, elgáncsolta a rémet. Az akkorát bukfencezett, hogy hatalmas kalapja elvált a faltól, merőlegesen meredt a szoba üresébe. Boglárka ijedten vágta hozzá kispárnáját, és gyorsan takarója alá bújt.

A párna eltalálta a kalapost. Az árny eltűnt a falról, de a tompa puffanásból Boglárka tudta, hogy az árnyék a földre zuhant. 

Fülét egy mély, reszelős, csengő-bongó, patakfecsegéshez hasonló hang ütötte meg.

- Ejnye, szedte-vette-teremtette! Hát így szoktad köszönteni a vendéget? – zsörtölődött kedvesen a hang.

Boglárka kidugta a fejét a takaró alól. Az ágytámla mögül teljes valójában kezdett kiemelkedni egy nagy, fekete kalap. Nem volt több párna, amit neki lehetett volna dobni...

A kalap alól nemsokára előtűnt egy bozontos haj. Mintha tulajdonosa egy egész erdőt hordana a fején. Szarvasokkal, virágokkal, madárfészekkel, mókusokkal, mohaillattal. A haj után kikandikált a vastag, fekete szemöldök, majd a két szem. A jobb szem kedves volt, és melegen pattogó, mint a kályhában játszadozó tűz. A bal szem szürke volt, és gomolygó, mint a fölkavart tavak felett gyülekező viharfelhők, amelyek elől a hajósok a partra menekülnek. Majd a szemek közt húzódó hosszú, hegyes orr következett. Alatta csálé száj, amely úgy állt, mintha játékos tavaszi szellők húzták volna meg vonalát. Legvégül a keskeny, szakállas áll tűnt elő. A szőrszálak, akár egy öreg hegy, úgy magasodtak lefelé. Az Idegen letette állát az ágytámlára (az öreg hegyet óvatosan emelte át rajta,) és megkérdezte:

- Leülhetek ide melléd?

Boglárka megrázta a fejét, hogy „Persze!”, bár a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkán. De ez nem is csoda, hiszen ritkán jön az emberhez ilyen különös teremtmény. Úgy látszott, a Vendég is hozzászokott már a hasonló köszöntőkhöz.

Az alak átmászott a deszkán, és leült az ágyra, szemben Boglárkával. Elegyengette bokáig érő, ezeregy zsebes, mélykék kabátját, amin rajta volt az egész világmindenség, a legtávolabbi csillagoktól egészen az út porában felejtett hangyanyomig. Kis, fekete csizmáit lelógatta, nehogy összekoszolja véletlen a kislány ágyát. A Vendég belenyúlt egyik zsebébe. (Nyíló zsebéből madárcsicsergés bújt elő, amitől egyszerre minden félsz elköltözött Boglárka szívéből.) Elővett egy virágos zsebkendőt, megtörülgette vele fájós homlokát, majd egy másik zsebbe tette vissza. (Felszálló űrhajó hangja szökkent ki a szövet résén.)

– Nini! Egy manó! – ujjongott Boglárka.

– Nem vagyok manó! – szólt a Vendég, és bal szeme mérgesen villámlott egyet.

– Akkor mi vagy? – kérdezte Boglárka.

–Nem mi, hanem ki! –szólt sértődötten az Idegen. – Én vagyok Burgoházi Torkonya.

Boglárka alaposan végigmérte az ágyán ülő Burgoházi Torkonyát. Bokáig érő, mélykék kabátja különösen tetszett neki. A kabáton szálltak pillangók, arrébb sétálnak a hidak, az öv magasságában csörögve szaladtak a villamosok. Mintha egy vékony üveglap alatt látná mozgolódni az egész világot. A Jövevény alig volt magasabb, mint a két hüvelykujja… Hogyan férhet el ennyi minden a kabátján egy…

– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Burogházi Torkonya –, de akkor sem vagyok manó! Erről papírom is van!

Boglárka felnevetett.

– Hát kell ahhoz papír, hogy valakiből manó legyen?

– Ahhoz nem! – felelte Burgoházi, és ő is megenyhült. – Csak ahhoz, hogy kijelentsék: nem vagyok manó. Bár nem értem, mire volt jó ez a cécó. Sosem mondtam, hogy az vagyok. Elmeséljem?

– Kérlek! – csillant fel Boglárka szeme, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban.

– Még réges-régen, amikor üknagyanyád szépanyja éppen olyanforma kislány lehetett, mint te, a Nagy Manókirály szörnyű dühbe gurult, hogy megint nem jövök el, amikor hivat magához.

– Miért nem mentél el, ha egyszer maga a király hivatott? – kérdezte Boglárka.

– Én sosem jelenek meg, ha hívnak.

Negyednapra aztán elfogyott a király türelme, hivatta írnokait, és levelet íratott az összes manónak.

Sürgöny – Manókonferencia

Minden rendű és rangú manónak!

Egy hét múlva szíveskedjék megjelenni a király palotájában, ahol 3 napos konferencia fog dönteni Burgoházi Torkonya ügyéről. Kérjük, hozza magával a meghívóját.

Másnapra minden manó megkapta a levelét, kivéve Burgoházi Torkonyát. A postamester dörgölte varázsszemét, átnézett vele az egész világon, de sehol sem lelte őt.

– Miért nem talált meg? – kíváncsiskodott Boglárka.

– Ha valaki keres, sosem találhat meg – válaszolta Torkonya. Boglárka álmosan bólintott, hogy érti.  

Össze is gyűlt egy hét múlva a világ összes manója a palotában. Még a leglustább Álommanók is időben érkeztek, a legádázabb Csínytevők sem mertek távol maradni a konferenciától. Olyan sokan voltak, hogy alig fértek. Majd’ szétrepesztették a palota falát. Csak Burgoházi Torkonya nem volt jelen.

A király köszöntötte az egybegyűlteket, megnyitotta a konferenciát, majd így folytatta.

– Én vagyok a manókirály s még a legelvetemültebb manók is szót fogadnak nekem! Egyedül Burgoházi Torkonya nem engedelmeskedik parancsaimnak! Úgy vélem tehát, hogy ő nem is manó!

      Az egybegyűltek csendben helyeseltek. Ez után a Főpostamester kapott szót.

• Én vagyok a Királyi Főpostamester, mert minden manót megtalálok a világon, bárhol is rejtőzzék! De Burgoházi Torkonyát sosem találom, hiába is keresem!

   Halk morajlás futott végig a palotában. A Királyi Főszabó ekképpen vette át a szót:

– A világon minden manónak én varrom a sipkáját. Pontosan annyi varázserőt szövök bele, amennyi neki jár. De Burgoházi Torkonya nem manósipkát, hanem kalapot hord!         Hangos zúgolódás támadt a teremben. A belügyminiszter még őt is le akarta tromfolni:

– Köztudott, hogy egy manó egész életében vagy csupa jót tesz, vagy folyton csínyen töri a fejét. Ettől manó egy manó. De Burgoházi Torkonya néha mosolyt fakaszt mindenki arcára, néha meg hetedhét országra szóló galibát kavar. Néha az utolsó könnycseppet is kilopja az emberek szeméből. Így nem viselkedhet egy tisztességes manó! – Erre már olyan hangorkán söpört végig a méltatlankodók feje felett, hogy többé már nem lehetett elcsendesíteni a termet. Egymást túlkiabálva nyilatkoztak arról, hogy szerintük Burgoházi miért nem lehet manó. De hát manóéknál már csak ilyen egy világkonferencia. Mindig perlekedésbe fullad, még akkor is, ha egyébként mindenben egyetértenek.

Elhangoztak ott égbekiáltó igazságok. Kicsikopp, a manóács azt mondta, hogy egy becsületes manónak van háza, de legalább egy padlásszobája, hajókabinja, barlangja, faodva, ne adj’ Isten egy üres gyufásdoboza. De Burgoházi Torkonya sehol sem lakik, mert folyton úton van.

Volt, aki azt mondta, hogy Burgoházi néha engedi, hogy észrevegyék. Pedig egy becsületes manó számára ez tilos!

És elhangzottak ott földet rázó sületlenségek is. Például, hogy egy igazi manót nem nevezhetnek Burgoházi Torkonyának. De senki sem kérdezte meg, hogy ugyan miért nem?

Csak Csiribiri, a jószívű álommanó dünnyögte csendesen, hogy „Nem manó, hát persze, hogy nem manó… Ezt mindig is tudtuk. Nem is lehet manó mindenkiből. De jó barát ő…” Ám ezt a pár halk szót senki sem hallotta meg.

Három nap és három éjjel folyt a ricsaj, zsibongás, amikor is a manókirály felállt, és így szólt:

– Úgy vélem, az egybehangzó vélemények alapján írásba foglalhatjuk, hogy Burgoházi Torkonya nem manó!

Kiadtak hát erről egy nyilatkozatot. Mindenki aláírta, a király lepecsételte, és a Főpostamesterre bízták, hogy továbbítsa ezt a levelet Burgoházi Torkonyának. A Főpostamester megcsóválta a fejét. „Hiszen úgy sem lehet őt előtalálni!” – gondolta, de nem szólt egy szót se.

A határozat bekerült a fiókjába, hamarosan újabb fontos iratok és másolatok kerültek a tetejére. Mikor megtelt a fiók, a Főpostamester átkötötte az egész paksamétát egy aranyfonállal, és felküldette az irattárba.

A manófutár, aki a papírokat vitte, igazi kétbalkezes manó volt. Most is megbotlott az egyik lépcsőfokban. Az aranyszál elszakadt és a papírok szanaszét repültek.

Burgoházi Torkonya levelét felkapta egy szélvészparipa, és kivitte a palota ablakán, elfújta egészen a manókirály erdejéig. Ott ért földet egy szürke kő és egy pocsolya mellett, a nagy lapulevél alatt.

 Szegény levél! Már a fiókban is szomorú volt, hogy őt már soha, senki nem fogja elolvasni. De itt? Hiába volt csodaszép az erdő, annyira magányosnak érezte magát.

Ekkor Burgoházi érte ment, mert mindenkihez elmegy, aki olyan nagyon szomorú, és egyedül van. Felvette, letörülgette, elolvasta, összehajtotta szépen és betette a hétszáznegyvenkilencedik zsebébe, egy elveszített képeslap, egy félbehagyott napló és egy kidobott szerelmeslevél mellé.

Boglárka már majdnem elaludt, mire Torkonya befejezte meséjét. Megkérte még, hogy mutassa meg azt a papírt neki, de az álom feltartóztathatatlanul közeledett Boglárka felé. Hallotta, hogy kulcs fordul a zárban.

– De jó! Édesanyáék hazaértek! Jaj, bújj el Torkonya! – gondolta, de már szinte aludt is, nem tudott megszólalni. Burgoházi benyúlt a zsebébe, hogy kivegye a levelet. A zsebből súlyos csönd szökött a szobába. A kislány nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. Elaludt.

Így nem láthatta a levelet, sem azt, ahogy benyitnak szülei a szobájába, adnak egy jóéjtpuszit. Miközben betakargatták Boglárkát, elsimítottak egy kalap alakú gyűrődést a takarón.

Boglárka kora reggel ébredt. Rég érezte magát ilyen kipihentnek. Biztosan tudta, barátja, Burgoházi Torkonya ma is eljön hozzá. Ehhez nem férhetett semmi kétség.

Kipattant az ágyból, gyorsan megreggelizett. (Még szülei is észrevették, hogy milyen csuda jó kedve van.) Azután bevágtatott a fürdőszobába. Hosszabb idő alatt készült el, mint máskor.

– Biztosan szerelmes! – Viccelődött kint Édesapa, de Édesanya rosszallóan válaszolt.

– Ugyan! Hiszen most lett csak hét éves! Gyerek még…

Boglárka a fürdőszobát a legszebb ünneplőruhájában hagyta el. Úgy nézett ki, mint egy igazi királylány. Erre már Édesanya is ráncolni kezdte a homlokát, suttogva beszélgettek tovább Édesapával. Sűrűn pillantottak Boglárkára. De nem szóltak rá, hogy vegyen fel másik ruhát.  Indultak dolgozni.

Talán megérezték, amit Boglárka már tudott: igazi ünnep ez a mai nap! Dehogy volt ő szerelmes! Ám végre van egy igazán jó barátja, és ő soha többé nem lesz egyedül.    

Bement a szobájába. Burgoházinak még a színét sem látta.

– Milyen szerencse! – gondolta Boglárka. – Így legalább lesz időm rendet rakni! És neki is kezdett.

Mindent szépen helyre rakott. Várt. Semmi.

Még a polcain és a szekrényeiben is rendet tett, majd port törölgetett. Csillogott-villogott az egész szobája, mire befejezte. És várta, hogy megjelenjen Torkonya.

De nem jött.

Késik – állapította meg Boglárka.

– Jaj, mi lesz, ha éhes lesz, és én meg sem tudom kínálni semmivel!

Kivette hát a babaházból a sütőt és finom süteményt készített. Majd felrakta a teát.

Egy fertály óra múlva készen is lett mindennel, ami egy kiadós uzsonnához szükséges. Megterített a játékasztalon, a legszebb teáskészletét kereste elő.

De Burgoházi még akkor sem érkezett meg, pedig kezdett hűlni a sütemény, és már biztos a tea sem gőzölög.

Végignézett a szobáján Boglárka. Büszke volt magára, hogy ilyen takarosan tudja fogadni a vendégét. Aztán egy kicsit elhevert az ágyán (elfárasztotta a nagy munka). Arra gondolt, mi mindent fognak játszani az új barátjával.

Végül, mikor már mindent kitalált, kezdett türelmetlen lenni. Hát hová lett már ez a Burgoházi Torkonya?

Elképzelte, hogy valamilyen fontos dolga akadt. És siet már, csak előbb azt kell elintéznie. Pontosan mint Édesanyáéknak. Talán a manók hívtak össze újabb konferenciát, hogy barátját ismét maguk közé fogadják? Akkor biztosan meg kellett ott jelennie.

De hát erről szó sem lehet!

Megnézte az órát. Már régen délutánba fordult az idő. Hallgatózott, hátha hall valami kopogást, neszezést, szöszmötölést. Hátha meghallja Torkonyát. De csend költözött a házba. Semmi sem rezdült.

Lehet, hogy Burgoházi el se jön ma?

Ekkor lépteket hallott. Szaladt, szinte repült, hogy köszöntse a vendégét. De a nyíló ajtón szülei léptek be.

Boglárka nem tudta a csalódottságot elrejteni arcáról. Persze, örült, hogy hazaértek Édesanyáék. Ennek mindig nagyon örült. De most az ő nem-manó barátját várta... Megölelte szüleit és egy szót se szólva ment fel szobájába. Becsukta az ajtaját.

Az óra halkan ketyegett.

Talán nem is létezik Torkonya? Csak álmodta volna az egészet?

Kopogtattak az ajtaján. Ismerős kopogás volt ez. Nem is hitte már, hogy Burgoházi érkezik. Édesapa jött beszélgetni egy kicsit. Mielőtt bármit mondott volna, végignézett a szobán. Látta a rendet, a megterített asztalt, amin szépen kikészítve ott állt Boglárka kedvenc játékkészlete, és Édesapának az sem kerülte el a figyelmét, hogy csupán két teríték van az asztalon.

– Vársz valakit, Boglárka? – kérdezte az apukája.

– Senkit. – felelte azzal a félreérthetetlen arckifejezéssel, hogy most nem szeretne erről beszélni. Kiment hát a szobából Édesapa. Boglárka felkelt az ágyáról, hogy becsukja az ajtót – és sírva fakadt.

Puha, meleg könnyek szaladtak végig az arcán. A szoba megtelt esőillattal.

Fejét az ajtónak támasztva csendesen sírdogált. Amikor szipogott egyet, szürcsölés hangját hallotta. Várt. Semmi. Még egy szipp, és még egy szürcs.

Megfordult, hát láss csodát! – Burgoházi Torkonya ott ült a széken, és szürcsölgeti a gőzölgő, fahéj illatú teát.

– Szervusz! – köszönt Burgoházi Torkonya.

– Szia – mondta durcásan Boglárka. Végigtekintett Burgoházi ázott kalapján és kabátján. – Mit csináltál egész nap? 

– Jártam messzi Angliában, elefánton Indiában, rókán voltam rókaprém, hogy meg ne fázzon szegény. Országúton andalogtam, kismadárral eldaloltam, napos réten elterültem, az egész Földet megkerültem! Hát te mit csináltál ma?

Boglárkából majdnem föltört ismét a sírás, mert egyszerre akarta elmondani, hogy mi mindennel készült erre a találkozásra, de már este van, és már azt hitte, hogy Burgoházi nem is létezik, és…

De eszébe jutott, hogy milyen boldog volt egész nap, amikor erre a pillanatra gondolt. Egy cseppet sem érezte magát magányosnak, amíg várta Torkonyát.

– Vártalak. Köszönöm, hogy egész nap jöttél.

– Sosem vártak még sehol süteménnyel – mondta Burgoházi, és vihar-szeméből, amely most cseppet sem volt rémisztő, egy könnycsepp indult útnak, hogy felfedezze a világot.

Egy ideig még csendben ültek. Nem is lehetett volna arra szavakat találni, mennyire örülnek egymásnak. Kortyolgatták a fahéj illatú teát, amit csak játékból készített Boglárka, de most igazi tea volt már, és ették a süteményt, ami pont olyan volt, ahogyan azt Boglárka elképzelte: barna, omlós és szeretet-ízű.

– Add ide a kabátod, csurom vizes vagy, még meg fogsz fázni! – szólt Boglárka.

– Deho-ho-ho-gyisssh! – tüsszentette Torkonya. Ezen mind ketten jót nevettek, hiszen tudták, hogy meg fogja gyógyítani Burgoházit a tea. És ettől rögtön hatni is kezdett. De nedves a kabátját csak nem vette le…

– Hol áztál meg? Hiszen végig sütött a nap.

– Angliába nagyon sokat esik az eső. De nem is itt kezdődik igazán ez a mese…

Az égi körökben mindennek rendje van. Tudja a Nap, mikor kell feljönnie, és mikor kell átadnia helyét a Holdnak. A Hold is tudja, mikor illik nyugovóra térnie, vagy, hogy mikor mehet vendégségbe a Naphoz. Ilyenkor a Nap is illő módon fogadja, hazahívja gyermekeit, és éjszaka költözik kissé a Földre. A többi csillag sem összevissza jár ám az égbolton!

Tudják a szelek, mikor, merre fújjanak, tudják a felhők, hová tartanak, és azt is, hogy miért.

Ezért mindenki nagy boldogságban és békességben él az ági körökben.

Csak az Esőcsepp Ifjak és a Napsugár Leányok nem bírnak sosem meglenni egymással. Pedig jó játszópajtások is lehetnének, ha nem civódnának folyton. Titkon azért szerették is egymást. Ha az Esőcsepp Ifjak földet érnek, csakis a Napsugár Leányok miatt vágynak vissza az égbe.

Még réges-régen kaptak hajba, oly régen, hogy a legöregebb és legbölcsebb csillagok sem emlékeznek már, hogy miért. Sok szégyent okoztak civódásukkal a Napkirálynak és a Felhők Hercegének. Nekik nem volt egymással soha, semmi bajuk.

Szüleik végül megegyeztek, hogy ez a perpatvar tarthatatlan. Ezért ha a Sugár Leányok játszanak lenn, akkor az Esőcseppek nem tehetik ki lábukat a felhőkből. Majd ha az Ifjak járnak a földön, akkor büntetésből a Leányok ülhetnek szobafogságban. Ha mégis kibékülnének? Játszhatnak akár együtt is! De az a béke sosem tartott sokáig. Régi sérelmeikért folyton megmérgesedtek egymásra…

Éppen a Napsugár Leányok voltak soron, futkároztak szerte a mezőkön, hintáztak az ereszeken, nézegették magukat az ablaküvegekben. Az egyik leányka úgy elfáradt a nagy virgonckodásban, hogy elszenderült egy szederlevélen. Mikor kiszabott idejük lejárt, a lányok mind hazaindultak, csak ez az egy maradt a földön.

Mire ébredezni kezdett, az égboltot már ellepték az Esőcsepp Ifjak fekete hintói. Olyan sokan jöttek, hogy nem is lehetett látni az ég kékjét. Hamar észrevették a lányt, színarany ruhája és lenszőke haja messzire világlott a föld sarából. Bizony, itt nem sokáig rejtőzhet egy ilyen szépség!

– Kergessük meg! Húzzuk meg a haját! Dobáljuk meg sárral a ruháját! – visongatták az Ifjak, és menten nyomába iramodtak szélvészparipáikon. Az idősebbek kikapták a kocsisok kezéből a mennydörgés-ostoraikat, sűrűn pattogtatták a leányka felé.

Az emberek persze nem vettek észre mindebből semmit. Összébb húzták magukon a kabátjukat, és szitkozódtak, ha egy-egy szélvészparipa lerúgta a fejükről a kalapot, vagy kicsavarta kezükből az esernyőt. – Gonosz egy idő van! – morogták az orruk alá.

A kisleány meg azt sem tudta, mivé legyen, hová bújjon, körbezárták már az ifjak. Elrejtőzött hát egy fa odvába, ahová nem tudtak utána jönni a többiek.

Cseberből vederbe került szegényke! Hiszen ebben az odúban a Mord Sötét lakott, akitől fél minden kisgyerek és Napsugár Leány is.

– Hát odasiettem – folytatta rövid szünet után meséjét Torkonya. – Én is alaposan eláztam, mert ha egyszer rákezdenek a csinnadrattára az Esőcsepp Ifjak, akkor nem ismernek se istent, se embert.

Torkonya előtalálta az odvas fát, megállt alatta, és hívta a leányt, jöjjön ki. De a leány reszketett, mint a nyárfalevél, nem használt már a szép szó. Félt benn maradni, félt kimerészkedni is. Az Ifjak meg alig várták, hogy kidugja fejét a leány! Gyúrták a sárgombócokat, durrogtatták mennydörgés-ostoraikat, vadul neki-nekirontottak a lomboknak szélvész paripáikkal, hogy csak úgy recsegett az egész erdő! Még Torkonyát is végigverte az eső.

De erre már Burgoházi is szörnyű dühbe gurult. Termete hatalmasra nőtt, hangja túlharsogta a vihart, bal szeme nagyobb villámokat szórt, mint a mennydörgés-ostorok földre hulló szikrái. Na, lett is hirtelenjében csend, rend és fegyelem! A vihar paripák megtorpantak félelmükben, az Esőcsepp Ifjak meg legszívesebben fölfelé estek volna, ha ugyan tudnának ilyet!

– Így már jobb, hogy ezer kutya harapná meg a bokátokat, szedte-vette-teremtette, neveletlen kölkei! – szólt békülékenyebben Burgoházi, de tekintete még mindig félelmetesen villogott, és kalapja a fák koronáját súrolta. – Most pedig te, Napsugár leány, megköszönöd Mord Sötétnek a vendéglátást, és kijössz abból az odúból. Ne félj, nem esik semmi bántódásod. – Igaz!? – De ezt olyan hangon kérdezte ezt Burgoházi az Esőcsepp Ifjaktól, hogy még a legbátrabbak is csak alig hangon, lesütött fejjel merték mondani, hogy: Igen.

A kisleány ruhája sáros volt, szeme piros a sírástól. Arca és szépsége megsápadt. Az Esőcsepp Ifjak szégyellni kezdték magukat.

– Most aztán egy-kettő, mondjátok meg nekem, miért nem tudtok szépen játszani egymással, ahogyan az az égi lakókhoz illik. Mi végre ez a nagy haragoskodás köztetek? – kérdezte Torkonya.

– A múltkor – kezdett bele az egyik ifjú, de Burgoházi menten letorkolta…

– A múltkor, a múltkor! A múltkorjaitokat kívülről fújja már mindenki! Egyik múltkorra  a másik jön, és sose lesz vége! Világos, mint a Napkirály palotája, hogy haragban vagytok! De azt mondja meg egyikőtök, hogy miért vagytok haragban? Mire jó ez a torzsalkodás? – Mindenki sokáig hallgatott. Ekkor Torkonya összement ismét, hogy alig lehetett nagyobb, mint Boglárka két hüvelykujja. Szeme sem szórta már olyan dühösen a villámokat.

Egyszer csak így szólt a legidősebb Ifjú.

– Én vagyok a legidősebb közületek. Már vagy milliószor jártam lenn a földön, de már én sem tudom, miért veszekszünk folyton. – Odament a leányhoz, letörölt az arcáról egy csillogó fénycseppet, és ezt mondta. – Ne haragudj ránk kérlek, hogy így megkergettünk. És megdobáltunk sárral. Igazán nem volt szép dolog ez tőlünk… Van kedved játszani velünk, amíg érted jönnek?

– Szeretnék! De kérlek ti se haragudjatok ránk azért, amit a múltkor… – Hirtelen megölelte az Esőcsepp Ifjút. – Bocsánatot kérek! – És az égen gyönyörű szivárvány jelent meg, mert ennek a szónak varázsereje van…

A mese végeztével Torkonya megköszönte a teát, betakarta Boglárkát és kilépett a nyitott ablakon.

Boglárka már aludt, mikor Édesanya bejött a szobába. Bezárta az ablakot, hogy az esti hidegben meg ne fázzon kislánya.  Mélyet szívott a kintről jövő finom sütemény és tea illatából. – Valakit nagy szeretettel várhattak – gondolta.

Boglárka nagyon izgatott volt, mert szüleivel az állatkertbe készültek. Ahogy elfordította szobája kilincsét, halkan sikkatott egyet, úgy megijedt. A szokásos rézgomb helyett most Torkonya kalapját csavarta le.

– Szia Torkonya! Mindig úgy megijesztesz! Képzeld… – fecsegte Boglárka, de Torkonya közbevágott.

– Ne most! Kevés időnk van! Segítened kell!

– Most nem lehet! – nyúlt meg Boglárka arca bánatosan. Nagyon szeretett volna segíteni Torkonyának, de… Olyan régóta várta már ezt a napot! Ráadásul Édesanyáékkal mehet! Most nem…

– Ne izgulj, tudom hová készülsz.  Épp az állatkertben kell segítened! – felelte Torkonya kedvesen, mintha olvasna a kislány gondolataiban. – Jól figyelj!

Az állatkertben egész nap emberek járnak. De este az állatok kinyitják a ketrecek ajtaját és elmennek vendégségbe egymáshoz. Csak nem azt gondoltad, hogy azért vannak bezárva, hogy ne tudjanak kijönni? Badarság! Az állatok nem akarják, hogy a látogatók bemenjenek hozzájuk!

Péter, a kis vízilógyerek csak nemrég költözött oda. Még meg sem ismerték őt a többiek, máris elterjedt róla a szóbeszéd, hogy buta, és nem is lehet vele játszani. Néha nagyon gonoszak tudnak lenni a gyerekek... Azóta nagyon egyedül érzi magát. Segíts valahogy!

Amint az utolsó szót is kimondta Torkonya, a kalapját helyreigazította, és azon nyomban visszaváltozott rézkilincsé. Éppen ekkor lépett be Édesapa:

– Mehetünk, Boglárka?

Alig indultak el, Apát máris keresték telefonon, és délutánig le sem tette mobilját. Folyton csak olyanokat mondott, hogy ezt vegyétek meg, az túl drága, amabból három kamionnal küldjetek oda… Ő nagyon fontos ember volt, de Boglárka jobban örült volna, ha most csak egy egyszerű apukája lenne.

Egész úton azon törte a fejét Boglárka, hogyan tudna ő megvigasztalni egy vízilovat. Hiszen nem tud ő vízilóul! Egészen addig töprengett, míg el nem haladtak a négy faragott kőelefánt között. De amint beértek, megcsapta Boglárkát a hely varázsa, és messze tűnt a sok gond.

– Mit szeretnél először megnézni Boglárka?

Nem tudott választani. Legszívesebben egyszerre indult volna háromfelé, hogy mindent azonnal láthasson.

A pálmaház felé vezető úton meglátta egyik osztálytársát, Balázst. Nem mintha jó barátok lettek volna, de ez mégis segített a döntésben. Szerette volna, ha osztálytársa látja, hogy őt is elhozták a szülei.

– Szia Balázs! – kiáltotta, Boglárka, és már szaladt is feléjük. Ezt rögtön meg is bánta, mert anyukáik mindjárt beszélgetni is kezdtek. Innentől együtt tölthetik az egész napot, az már biztos. Pont most, amikor ilyen nehéz feladat előtt áll! Semmi szüksége sincs arra, hogy még ez a fiú is folyton a nyakán lógjon. Velük nem lehet semmiről beszélgetni, olyan mások…

De Balázs nem volt ám hétköznapi kisfiú, aki meghúzza a lányok haját és a barátaival verekszik. Az akvárium mellett sem kezdett el kiabálni, és nem ütögette az üveget, hogy megijedjenek a halak. Leültek egy padra, úgy nézték az állatokat. Boglárkának is éppen ehhez volt kedve – így legalább egy kicsit csendben gondolkodhatott.

Később megetették együtt a puputevéket, és Balázs megkérdezte.

– Ugye, milyen puha az orra?

– Ez igaz, de a vízilovak meg sokkal nagyobbra tudják tátatni a szájukat, és olyankor annyira aranyosak!

Ebben Balázs is egyetértett. Otthagyták hát a tevéket, úgy tűnt, nem is éhesek már, gőgösen lépkedtek más látogatóhoz…

Elhaladtak a tó mellett, ahol fürdött a sok pelikán, flamingó és vadkacsa.

– Látod, mennyi hal fér a pelikán csőrébe? Talán még a vízilóvak sem tudnak ennyit bekapni! És a flamingóknak olyan szép vékony lábuk van! Aztán a kacsák! Milyen ügyesen tudnak a víz alá bukni!

– Nekem akkor is jobban tetszik a víziló! Sokkal nagyobb, mint ezek a madarak! A flamingók is nagyon szépek, de ha megölelné őket az ember, biztosan eldőlnének a vékony lábaikon. És a víziló sokkal de sokkal tovább tud a víz alatt maradni, mint a kacsák! Ha bújócskáznának, biztos még ők sem tudnák megtalálni!

Hirtelen szakadt félbe a hápogás. A fél lábon álló flamingók úgy forgatták a fejüket a gyerekek után, hogy majdnem csőrre buktak.

A fóka épp fürdőzött, mikor odaértek. Mindketten elbűvölten nézték.

– Bárcsak úszhatnánk velük együtt! Olyan jó lenne ilyen gyorsan siklani a vízben! – szólt a kisfiú. – Még a vízilovakat is megtalálnák a víz alatt!

– Tényleg nagyon ügyesek. Engem biztos hamar lehagynának… De ha a vízilovat megkérném, hogy vegyen a hátára, biztos szívesen megtenné. A fókák el sem bírnának.

Ha értett volna az állatok nyelvén Boglárka, tudta volna, hogy már mindenhol a kis vízilógyerekről beszélnek. Mind kíváncsiak lettek rá, hiszen itt volt egy kislány, aki szerint a víziló jobban el tud bújni a bokrok között, mint az elefánt, bár az ormányos háta kényelmesebb. És az ember szerint Péter erősebb, mint a bokrok mélyén lapuló gepárd, mert egy szekeret biztos tovább húzna. És sokkal barátságosabb, mint a rinocérosz, akinél egyik állat sem tud messzebbre húzni egy szekeret. És miért lenne barátságosabb a víziló? Mert közismert, hogy az orrukon nincsen tüske, hogy másokat felökleljenek…

A majmoknál már Balázs is azt mondta:

– A majmok nagyon vicces állatok, de a vízilógyerek nem kiabál így, sokkal jobban lehet vele beszélgetni. Ő biztos végighallgatná a másik állatot is!

Majd amikor a kígyókhoz értek, így szólt:

– A kígyó végighallgat mindenkit, de sohasem válaszol. Nem olyan érdekes, mint a víziló...  – Ezen a kígyó úgy elcsodálkozott, hogy kinn felejtette a nyelvét.

Utoljára a vízilovakat látogatták meg. De sajnos Pétert sehol sem látták. Boglárka felsóhajtott.

– Bárcsak láthatnánk őt, neki hoztuk a legfinomabb falatokat! Szerintem ő a legaranyosabb állat az egész állatkertben.

– Lehet, hogy nem olyan puha az orra, mint a puputevének, lehet, hogy nem olyan nagy a szája, mint a pelikánnak, nem úszik olyan gyorsan, mint a fóka… De nekem ő a kedvencem. Annyi jó van a vízilovakban!

Vízilómama bement a házba és elmesélte, hogy kint vár rá két embergyerek, akik azért jöttek el az állatkertbe, mert őt látni szeretnék. Péterke alig hitte, amit hall. De végül csak meggyőzte az anyukája, hogy legalább egy kicsit menjen ki, nézze meg ezt a két aranyos gyereket.

Vele játszottak legtovább Boglárkáék. Alig lehetett őket elvonszolni a medencétől… Azt hiszem, mindhárman nagyon örültek ennek a találkozásnak.

Este Burgoházi már a szobájában várta Boglárkát.

– Sikerült? – kérdezte izgatottan a kislány.

– Nézd meg magad! – felelte Torkonya, és felhajtotta ezeregyzsebes kabátja gallérját. Alatta éppen Péterkéék háza látszott, és az, hogy csapatostul mennek az állatok hozzájuk vendégségbe. Mindegyik az új lakóval akart játszani. Ettől valami meleg járta át Boglárka szívét.

Boglárkának remegett a szája széle, jelezve, hogy hamarosan elerednek a könnyei. Ismerte már jól ezt a reszketést Torkonya. Mostanában gyakran látogatta meg barátját. Nem is viccelődött, nem is pajkoskodott ez a nem is manó, csupaszív teremtmény. Leült Boglárka mellé és gyengéden azt kérdezte:

– Mi a baj? – Jobb szeme most olyan melegen nézett Boglárkára, hogy attól rögtön elmúlt a remegés, eltűnt Boglárkából a sírhatnék.

– Senkinek nincs ideje! Mindenki folyton siet! „Majd este jövök!” „Most nem érek rá!” „Most rohannom kell”! Sosem játszanak vagy beszélgetnek velem!

– Nekem is kevesebb dolgom volna, ha néha megállnának az emberek… – sóhajtotta Torkonya, és kicsit ő is elkedvetlenedett.

– Kérlek, csinálj valamit!

– De hát mit lehetne itt tenni? – tárta szét Torkonya apró karjait.

– Utállak! – kiáltotta Boglárka, nagyot csapva az ébresztőórájára. Az óra fájdalmasan klattyant egyet, egyik csengője a földre hullott. Bizony nagy baj, hogy mindig azt bántjuk legkönnyebben, amit igazán szeretünk…

– Nana! – mordult fel Torkonya. – Most nézd meg, mit csináltál… – Odalépett az órához, megsimogatta,  betette százharminckilencedik zsebébe.  

Boglárka ellenkezni szeretett volna, hogy „ne vidd el Torkonya, hiszen ez az én órám, és igazából szeretem!”, de nem szólt semmit. Most először csodálkozott el rajta, hogy hogyan fér bele annyi minden azokba a kabátzsebekbe! Hiszen az óra nagyobb volt, mint maga Burgoházi, de most mégis olyan könnyedén tűnt el a zsebben, mintha mindig is ott lett volna a helye. Aztán felcsillant Torkonya meleg-szeme, és felkiáltott:

– Kitaláltam! Tudom már! – arcára titokzatos mosoly ült. – Majd holnap meglátod! – szólt és ráállt a lehullott csengőre.

Burgoházi kalapja olyan hirtelen esett a földre, mintha sosem lett volna alatta semmi, ami  azt a levegőben tarthatta volna. Mire Boglárka odaért, hogy fölvegye, barátja kalapja helyén már csak egy egyszerű csengő hevert a földön. Hát hová tűnt már megint?

Egész nap színét sem lehetett látni Torkonyának.

Másnap Boglárka arra ébredt, hogy néhány Napsugár Leány játszik a hasán. Kiment a szobából, hát látja, hogy Édesanya és Édesapa még mindig az asztalnál ül, pedig ilyenkor már régen el szoktak menni otthonról. Mit csinálhatott ez a Torkonya? Ő is leült, együtt reggeliztek.

De amikor Édesanya odalépett az ablakhoz és meglátta a szemben lévő József bácsi üzlete fölött lógó nagy órát, felkiáltott: 

– Jaj, már fél nyolc? Észre se vettük! Rég el kellett volna indulnunk!

Vége is lett a reggelinek hamar, kezdődött a kapkodás és a rohanás. Boglárka annyit se tudott mondani, hogy „fapapucs”, szülei már a kocsiban ültek és indultak is.

Boglárka visszament a szobájába és leült az ágyára.

– Na, mit szólsz? – kérdezte Torkonya elégedetten.

– Mihez?  

– Nem vettél észre semmi különöset ma reggel? – kérdezte, s tűz-szemében huncutság pattogott.

De bizony, hogy észrevett... El is mesélte Burgoházinak, mi történt.

– Remek! Nagyszerű! – kiáltotta Torkonya. Boglárka nem értette, mi ebben a remek és nagyszerű. De mire megkérdezhette volna barátjától, ő már nem volt sehol. Azt se látta merről jött – hová ment.

De Torkonya most nem tűnt el egészen nyomtalanul – bujkáló jókedvet hagyott hátra. Kellett is ez a kis öröm, hiszen egészen másnap estig nem is látta őt Boglárka. De tudta, valami nagy titok van készülőben, és kíváncsian várta, mi lehet az…

Reggel Édesanyát és Édesapát megint az asztalnál találta Boglárka, épp hangosan nevettek valamin. Reggeli után elhatározták, hogy még egy kicsit kártyáznak, mielőtt dolgozni mennek. De alig kezdtek bele az első kör feketepéterbe, csörgött Édesapa telefonja. A főnöke kereste.

– Te jó ég! Már 8 óra van?  Elnézést kérünk! Nem, természetesen nincsen semmi baj. Azonnal bent leszünk!

Még ezt a partit sem fejezték be. Édesapáék gyorsabban mentek el otthonról, mint a nyári zivatarok az égről, és neki is igyekezni kellett, nehogy elkéssen az iskolából.

Útközben látta, hogy a Rendőr bácsi ott áll az órásüzlet előtt, és jegyzeteli, amit József bácsi panaszol.

– Igen. Éjjel betörtek. Elvitték az összes órát. Még a rosszakat is. Egy árva tikket, egyetlen magányos takkot sem hagytak itt nekem. – József bácsi még sosem látszott még ilyen szomorúnak

Boglárka felnézett a bolt fölé, de még az a nagy, díszes óra sem volt sehol.

– Biztosan elkések – gondolta. És igaza is lett.

Estére előkerült Torkonya is. A lámpabúra árnyékában hintázva várt Boglárkára. Sokáig észre se lehetett venni.

– Mit csináltál ma? – kérdezte szúrós szemmel Boglárka. Volt valami sanda rossz érzése.

– Elloptam a városból az összes órát! – válaszolta Torkonya büszkén, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.

– Elloptad őket?! – kerekedett el Boglárka szeme. – De hiszen ilyet nem szabad!

– Miért? Folyton sietni, egymással nem beszélgetni, egy megkezdett feketepéter partit félbehagyni, lótni-futni, a másik emberre nem figyelni, azt szabad? – Torkonya duzzogva hátat fordított. – Inkább örülnél neki, hogy nem rohantak ma reggel úgy a Szüleid!

– De rohantak! Mert a főnökük felhívta Édesapát, hogy miért nincsenek még a munkahelyükön! Sosem késtek még el! És ezért még jobban siettek! És én is…

De Burgoházi már nem figyelt.

– Erre nem gondoltam! – mondta, és úgy eltűnt, mintha sosem lett volna egy árnyékkal több Boglárka csillárján. Még csak el sem búcsúztak egymástól.

Három napig színét se lehetett látni Torkonyának.

Az eltűnését követő első napon már mindenki ideges volt. Senki sem tudta, hány óra van. Édesapa és Édesanya még korábban indult, mint szokott, nehogy most is elkéssenek. Boglárka volt az első, aki megérkezett az iskolába, és hosszú idő telt el, mire jött egy osztálytársa.

Amikor hazaért Boglárka, nem tudta, meddig kell még egyedül lennie. Édesapa, amikor megérkezett, gyorsan bekapcsolta a tévét, mert nem tudta, mikor kezdődik a híradó. Édesanya meg a kedvenc sorozatát akarta megnézni, ami egy másik csatornán volt. Úgy összeveszetek ezen, mint a gyerekek.

Második nap már fejetlenség uralkodott az egész városban. A barátok néha órákig várták egymást, vagy csupán egy kevés ideig. A szerelmesek nem találkoztak a parkokban, mert nem tudták, mikorra kell odaérni. Ki tudja, eljön-e a másik, és ha el is jön, mikor?

Az esti híradó is beszámolt valamikor az eseményekről. A Rendőr bácsi volt a tévében, és elmondta, hogy az összes órát ellopták az országból. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz. A tettesek még ismeretlenek. De hamarosan elkapják őket. – A felnőttek sosem tudják, miért tűnnek el a dolgok.

Harmadnapnapra a buszok nem indultak útnak, a boltok sem nyitottak ki, a tévé sem sugárzott adást, a tanórák pedig végtelenül hosszúnak tűntek.

Este előkerült Torkonya. Hadarva beszélt, köszönni is elfelejtett. Kabátjából milliónyi óra bábeli ketyegése.

– Csak egy percre jöttem! Tudod, mennyi óra van még a világon! Ott van Svájc, meg Anglia, meg… És még mennyi ország! Ezt még gyorsan befejezem, és rohanok vissza…

– Várj! – kiáltotta Boglárka, majd a fal felé fordult, és zokogni kezdett…– Te is olyan lettél, mint ők! Semmi sem lett jobb. És már te is sietsz! Tudod, mikor láttalak utoljára? És még most is csak épphogy nem mentél még el!

Igaz, ami igaz, Torkonya már fél lábbal a szekrényben volt, hogy egy motoszkáló zajként tovatűnjön. Most mégis megállt, visszafordult. Bocsánatot kért. Nem sietett el.

Egész este szótlanul ült Boglárka párnáján. Nem kellett beszélniük. Csak örültek, hogy végre ismét együtt lehetnek.

Másnap reggelre minden óra visszakerült a tulajdonosához.

– Elmegyek! – mondta Boglárka.

– De hová? – kérdezte Torkonya.

– Hát világgá!

– Nem mehetsz el! – Burgoházi szeme villámokat szórt.

– Dehogynem! Itt nem fogok senkinek hiányozni!

Ez volt az első komoly veszekedésük. Nehéz próbája ez minden barátságnak.

Ott álltak a szoba közepén, mélyen egymás szemébe meredtek. Nem kapták el tekintetüket.

– De nekem hiányozni fogsz! – szólt Torkonya szomorúan.

– Akkor gyere velem. – A  vita ezzel be is fejeződött. Nem volt már mit mondani.

Burgoházi szeme még mindig szikrázott, ahogy a kertkapuig kísérte Boglárkát. A vasajtó csikordulásával együtt kérdezte:

– Tudod te egyáltalán, mit jelent világgá menni? – Hangja súlyos volt és rideg. – Tudod te, mit jelent folyton úton lenni? Sehol sem otthon lenni? És milyen sohasem hazatérni? Hát ezt akarod?

Boglárka nem válaszolt. Szerette volna rávágni, hogy „igen”, de fogalma sem volt ezekről a dolgokról. Felszegett állal indult el a sarok felé, csak hogy végre messze lehessen.

Burgoházi a következő saroknál tűnt fel ismét. Egy farepedésbe bújva várta Boglárkát.

– Rendben van! Te akartad… – mondta metsző élességgel, és belenyúlt hatszázhatvanötödik zsebébe. Sárgásszürke varázsport vett onnan elő, ami olyan volt, mintha egy alkimista aranyat és hamut elegyített volna. Ahogy mentek, leheletfinoman szórta maguk után a szemcséket.

Hamar híre kelt ám, hogy Boglárka világgá ment! Aggódó arccal futottak össze a Napsugár Leányok, a Napkirály is bágyadtan nézett le rá. Eljöttek az Esőcsepp Ifjak is. Most nem veszekedtek, és nem békültek a Leányokkal, mind Boglárkát figyelték. Csupán a legidősebb Esőcsepp Ifjú, és a legfiatalabb Napsugár Leány követte tisztes távolból őket, akik azóta voltak jó barátságban, mióta egyszer az erdőben... (De ezt a történetet már ismeritek… Csúnya dolog volt, nem is érdemes felemlegetni.)

Gyűltek a boszorkányok is, a lidércek, az ártó manók, várták, mikor lehet rárontani Boglárkára. De Torkonyától mind nagyon féltek. Ők sem mertek közel jönni.

Így hát kettesben rótták az utat, a figyelő tekintetek üresében, Boglárka és a Torkonya, a két világgáment. Nem szóltak egymáshoz, nem is néztek egymásra. Csak Burgoházi szórta a varázsport.

Boglárka kezdte magát rettentő magányosnak érezni. Még otthon sem volt soha ennyire egyedül, hiszen ott legalább ott voltak a játékai. Hátranézett, látja-e még a házukat, ismerős-e a környék. De az út, amin eddig jöttek, folyton egyenesen, hírtelen átkúszott egy ház oldalához, és amin most lépkedtek, az már egy másik út volt. Torkonya meglátta a rémületet Boglárka tekintetében.

– Te akartál sehol sem otthon lenni, nem igaz? – kérdezte fagyosan Burgoházi. Arcát egységbe forrasztotta a harag. Boglárka dacosan bólintott és tovább gyalogoltak.

A lovasszobor! – gondolta Boglárka. – A kardjával mindig az iskola felé mutat! – Kicsit megnyugodott, hiszen tudta, merre jár. Hátranézett, és kinevette Burgoházi varázslatát, ami felkelti álmukból az utakat.

Egy kósza szélvészparipa éppen arrafelé legelészett és véletlenül megrúgta Burogházi kezét. Egy kevés varázspor szökött Torkonya orrába, és ettől hatalmasat tüsszentett. Most Burgoházira telepedett rá a félelem, földbe gyökeredzett a lába.

Boglárka látta, amint a maroknyi varázsport egyszerre szerteszáll a városban.

Minden megelevenedett. A villanypóznák csapkodni kezdtek vezeték-szárnyaikkal, mint a sokáig raboskodott madarak. A házak kinyújtották elzsibbadt pince-lábaikat, és útra keltek. Az utak lapulva siettek el Boglárka elől. A szökőkút nem köpött több vizet, cigánykereket hányva gurult tova.

– No, most aztán uccu neki, vesd el magad, ahogy csak a lábad bírja! – kiáltott Torkonya és maga is menekülőre fogta.

Futottak a megbolydult város elől. Boglárka szemét ellepte a könny, úgy futott, hogy alig látott valamit. De érezte, futni kell.

A bronz szobor, életre kelve érces hangon rúgta meg lova szügyét, és megkezdte évszázadok óta várt rohamát – eleget mutatta már az utat az iskola felé. Éppen Boglárkáék mellett vágtatott el, majd’ fellökte őket. A folyó kibújt a híd alól, a híd a hátára vette, és úgy bandukoltak más tájak felé. Épp hogy átértek rajta.  Az autók arra hajtottak, amerre kedvük tartotta, nem volt sofőr, ki más utakra vezethette volna őket. Ha találkozott egymással két ismerős autó, hangos dudaszóval és motorbömböléssel köszöntek egymásnak. A lámpaoszlopok a Nap felé fordultak, hogy feltöltekezzenek az égi fényességből. Jajj, Boglárka, soha nem találsz már haza!

Csak futottak, miközben a fák leguggoltak a bokrokhoz. A villamosok a vonatok helyén robogtak – ők is kíváncsiak voltak a világ többi részére! A mászóka létra-lábait összecsukva-kinyitva nézett új játék után, a boltok elmentek egymáshoz csereberélni. Torkonya épphogy csak ki tudott bújni az egyik alól!

Úgy sejtették, már régen ki kellett volna érniük az erdőbe, de a város mintha körtáncot járt volna, mindig csak több lett előttük a ház.

Futtában Boglárka nekiütközött valakinek. Kitörölte a könnyet a szeméből, megállt egy pillanatra, hogy bocsánatot kérjen. Hiszen illedelmes kislány volt, tudta, legyen bármekkora is a baj, hogy akkor sem lökünk fel másokat.

Balázs állt vele szemben. Arca maszatos, ruhája éppen olyan sáros, mint a kezében lévő focilabdája. Boglárkának elakadt a szava.

– Mi a baj? – kérdezte Balázs. Két szeme, akár Torkonya balja…

Hogyan is érthetné meg ez a fiú, hogy ő világgá ment, és az egész városban szétterült a varázspor, menekülni kell, hogy semmi nincsen már ott, ahol eddig, hogy Torkonyával is összeveszett, hogy az autók és a hidak…

– Eltévedtem – bökte ki végül, és ismét sírva fakadt.

– Ne félj. Tudom, hol laksz… Én is arrafelé… Hazakísérjelek?

Csak ekkor jutott eszébe Boglárkának Torkonya. Vajon hová lett? Balázs is megláthatta? Oda kapta tekintetét, ahol Burgoházit sejtette.

– Jé, egy gomba! – lepődött meg. Persze tudta, hogy Burgoházi bújt meg gomba alakban, nehogy más is észrevehesse.

– Milyen nagy fekete kalapja van! – csodálkozott el Balázs is.

– Biztosan mérges.

Megfogták egymás kezét. Olyan csendes és rendezett lett hirtelen a felzúdult város, mintha sohasem szóródott volna szét a varázspor. A lovasszobor ismét a helyén áll, talán csak sapkája csúszott kissé félre. A villanypóznák mintha sosem szakadtak volna el a földtől, a híd volt fönt, és a folyó meg alul. Minden a helyére került.

Csak Boglárkáék háza előtt engedte el Balázs a kislányt.

– Holnap van kedved átjönni játszani? – kérdezte Boglárka.

– Szeretnék.

Balázs délután átmegy Boglárkáékhoz… A kislány nem tudta kitalálni, hogy mi tévő legyen. A barátnőivel sokat játszottak, de ezek mind lányos játékok voltak. A fiúk egészen más dolgokkal töltik az időt…

Most mihez kezdjen? Legszívesebben kikérdezné Édesanyát, de valamiért nem akaródzott. Vagy Pannit, a legjobb barátnőjét, de vele sem mert a fiúkról beszélgetni. Talán ha meg tudná kérdezni Torkonyát, hogy…

– Igen? – kérdezte Burgoházi, előlépve a tükör bal sarkából.

Már megint, mintha tudná mire gondol! De ennek az érzésnek is, aminek máskor annyira örült Boglárka, most kicsit zavarba hozta.

– Szia! De jó, hogy itt vagy! Valamit meg kell beszélnünk!

– Szia! Bizony nem lehet az a valami kicsinység, ha mindjárt itt is vagyok!  – Cinkos mosoly ült ki a csálé szájra.

– Nemsokára át fog jönni Balázs, és én nem tudom, hogy mit csináljak!

– Várd. Hiszen várni már tudsz.

– Persze. De mit csináljak, ha már itt lesz?

Burgoházi leugrott az asztalról. És mire földet ért, éppen akkorára nőtt meg, mint Édesanya. Elvett egy kefét az asztalról és óvatosan elkezdte kifésülni a Kislány haját.

– Ó, hát akkor még jobb lesz! Akkor most kell megismerned őt! Elmeséltem már neked Pikkolínó, az erdei manó és Nimana, a vízitündér meséjét?

– Még nem! – szólt Boglárka, és már öklei alatt gyűlt is a mosoly szája sarkára.

– Réges-régen történt, amikor még a Földet még körös-körül erdők borították, meg tavak és patakok, amiket ma már sehol sem találhatsz meg, akkor találkozott először Pikkolínó Nimanával.

Úgy esett, hogy a manó épp az erdőt kerülte. Megnézte, minden úgy van-e, ahogyan annak lennie kell. Hiszen az erdei manóknak fontos munkájuk van ám! Ők vigyáznak arra, hogy a növények időben kidugják fejüket a föld alól, hogy a méhek a legjobb mézet gyűjthessék, hogy az Esőcsepp Ifjak is azokon a földeken játszódjanak, amik vízre szomjaznak. És egyáltalán minden az ő dolguk, ami a természet rendje szerint való.

Ahogy ment-mendegélt a lombos fák alatt, hát látja ám, hogy az egyik domboldalon a gombák még nem ébredeznek, mind a föld alatt lustálkodnak.

– Valamelyik ebadta manó már megint nem végezte el a dolgát! Ezeket a gombákat már valaki másnak fel kellett volna ébresztenie. De nem is maradnak már sokáig a föld alatt… Ejnye-no, hát megcsinálom a lustaság helyett! – ilyen jó szíve volt Pikkolínónak.

Elővette hát varázsfuvoláját, és ahol a végével rákoppantott a földre, ott azon nyomban kibújt egy barna kalap. De nagy volt ám ez a domboldal, olyan messzire kellett mennie Pikkolínónak, amilyen messze még sosem járt a birodalmától.

A domb alján egy kis tavacska állt és ebben a tóban lakott Nimana. A tündér éppen a tó felszínén szaladgált, néhol apró gyöngyfodrokat hagyva maga után. És e közben olyan szépen énekelt, hogy olyat még manó nem hallott.

Pikkolínó szinte sóbálvánnyá változott az ámulattól. Még a varázsfuvola is megállt a kezében. Ettől olyan hatalmasra nőtt egy gomba, hogy a kalapja fellökte Pikkolínót. Csak ekkor eszmélt.

Nem mert közelebb menni, nehogy megzavarja az énekest. Hallgatta egy ideig a dalt, amíg a lelkében a vágy egészen össze nem fonódott a bánattal, és hatalmassá nem növekedett. Olyan hatalmassá, hogy már lehetetlen volt bent tartani. Leült hát a gomba tönkjéhez, és a fuvolájával festette alá a dallamot. Arra járt egy szélvész paripa, akit elbűvölt ez a harmónia. Hátára vette, és vitte-vitte, olyan messzire, amilyen messze csak tudta. Hegyeken és völgyeken keresztül. Mindenkinek meg akarta mutatni, milyen szépen játszik Pikkolínó.

Hallotta Nimana is a fuvolaszót. Úgy érezte, hogy a szívéhez szólnak ezek a különös hangok, és ő engedett a hívásnak. Hátrahagyva a kis tavát belopódzott az erdőbe. De nem hagyta abba az éneklést, nehogy abbamaradjon a fuvolajáték is.

Lopakodva kereste a zene forrását. Megbújt a gomba másik oldalánál, és ráénekelt a zenére. Játszottak még egy ideig így, szavak nélkül beszélgetve, és körülöttük kizöldült az erdő, pezsgett a lét, az élet összese.

Amikor a dal végére ért, a manó eltette varázsfurulyáját, és tétován szólt a háta mögé.

– Sosem hallottam még ilyen szép éneket.

– Én se hallottam még ilyen szép zenét – szólt zavartan a tündérlány. – Hogy hívnak?

– Pikkolínónak – halk kuncogás jött a gomba mögül. – És téged?

– Nimanának.

– Lenne kedved holnap is eljönni, és énekelni nekem? Én meg játszanék…

– Te nem vagy tündér, igaz?

– Nem. Én manó vagyok.

– De a tündérek sosem szoktak találkozni a manókkal! – szólt Nimana, és szárnyra kapott, hogy elrebbenjen.

– Várj! Én egyetlen törvényt sem ismerek, ami megtiltaná, hogy tündérekkel zenéljünk! Én holnap is itt leszek, ennél a gombánál.

– Nem lesz nehéz megtalálni! – kacagta Nimana, és más el is tűnt.

Egész nap másra sem tudott gondolni Pikkolínó, mint a tündérlányra, és a dalra, amit együtt hívtak életre. Még szerencse, hogy már minden feladatát ellátta, hiszen azokra sem tudott volna figyelni.

Másnap félve közelített a gombához. Pont oda ült, ahová tegnap, hátát a gomba tönkjének vetette. De nem hallott se éneket, se semmi különös neszt. Mégsem jött el Nimana? Elővette fuvoláját, és egy olyan szomorú dallamba kezdett bele, amilyet még ősszel sem játszik, amitől a díszes levelek hullani kezdenek a fákról. Mert ekkora bánatot még ő sem ismert ezelőtt.

De alig fújta el a felvezető hangsort, a gomba másik oldaláról megszólalt a tündérlány:

– Ne ilyen szomorút, kérlek! – Tavasz költözött Pikkolínó lelkébe, ahol ezelőtt tél, zord tél honolt. – Én sem ismerek olyan törvényt, ami megtiltaná, hogy manókkal találkozzunk.

Miután eljátszottak egy rövid dalt, beszélgettek a törvényeikről, a szokásaikról, hogy mit szeretnek csinálni, mik a kedves játékaik, miről szoktak álmodozni… Elmeséltek egymásnak mindent. Sosem gondolták, hogy ennyi közös van bennük – és minden új hasonlóság, amit találtak, örömmel töltötte el őket.

Amikor már leszállt az esti hideg, ideje volt indulniuk, hogy befejezzék aznapi teendőiket. Búcsúzáskor azt mondta Pikkolínó:

– Nimana… Olyan sokat tudok már rólad. Szeretnélek látni is.

– Én is kíváncsi vagyok rá, hogy nézel ki – vallotta be kicsit szégyenlősen a tündérlány. Óvatosan előbújtak a gomba takarásából.

– Sosem láttam még ilyen kedves manót, mint te. (Pikkolínó elvörösödött. Sok szépség van a világon, de az erdei manóknak abból egy morzsányi sem jutott…)

– Én se láttam még nálad gyönyörűbb tündérlányt.

Harmadnapra Pikkolínó megkérte a Manókirályt, hogy a mostani birodalmát cseréljék el a domboldalra, ami alatt a tündér tava volt. A Manókirály tudta, hogy Pikkolínó ébresztette fel ott a gombákat, és azt is, hogy szeretne több időt tölteni Nimanával. Rá is bólintott a kérésre.

Ezután mindig együtt végezték dolgukat. Ha Nimana a Napsugárleányokkal játszott, Pikkolínó árnyékot terelgetett. Ha Pikkolínó fuvolázott a magoknak, hogy kikeljenek a földből, Nimana énekelve szőtt a Leányok hajából sálat a friss hajtásokra, meg ne fázzanak. Amikor a tündér hajnalt keltegetett, a manó éjszakát altatatott. 

A mese végeztével hová tűn aznap Torkonya? Mikor adta át helyét Balázsnak? És mit csinált akkor a kisfiú meg a kislány? Nem tudom. Boglárka sosem mesélte el nekem. De nagyon jól sikerülhetett az a találkozás, mert másnap reggel – ahogy a későbbiekben még sokszor… – együtt mentek iskolába.

Amikor Balázs másnap délután Boglárkáékhoz, az utcán sétálva a nevét hallotta.

– Vajon ki szólít engem ilyen különösen? – nézett körbe csodálkozva. Nem a nevén nevezték. Nem azt mondták, hogy „Balázs”! Se azt, hogy „Bazsi”, amit egyébként sem szeretett.  Se azt, hogy „Hé, te!” ahogyan azt a fiúk szokták a focipályán. De valaki őt szólította, ebben egészen biztos volt.

Maga mögött csak egy vénségesen vén nénit látott, arca ráncosabb volt, mint a kezében tartott törökszegfű szirmai. Nem ismerték egymást. Az idős hölgy is egykedvűen álldogált, szerette volna eladni az utolsó csokor virágját is, ügyet sem vetett a kisfiúra. Akkor hát ki szólította?

Már majdnem sietett, amikor még egyszer hallotta a hangot, és láss csodát – ehhez nem férhetett semmi kétség, – az a csokor virág hívogatta őt.

Balázs közelebb somfordált. De nem mert odamenni egészen. Hiszen most először szólították meg őt így. Érezte, hogy valami furcsa dolog zajlik szívében.

– Ne siess el Balázs, kérlek hallgass meg minket. Tudod, mi nem messze innen bújtunk ki a föld alól, egy aprócska magból, ennek a néninek a kertjében – mondta az egyik fehér virág.

– Egész tavasszal szépen nőttünk, növekedtünk, míg ez a néni ma reggel levágott minket. – folytatta a mesélést egy másik fehér szirmú.

– Ha ma estig nem visz el minket senki, akkor el fogunk hervadni, és hiába nőttünk ilyen szépre – szólt a harmadik, akin már csak néhány szirom volt és szégyenlősen bújt meg a többi társa között.

– Tudod, mi egész életünkben arra készültünk, hogy valakinek elmondhassuk, mennyire szeretik őt – magyarázta a negyedik szál, de nyomban az arcára szaladt a pirulás.

– Estére meghalunk. Ha ma nem adnak el minket, sose lesz alkalmunk betölteni életünk célját. – Az egyetlen lila színűnek mélyebb, bölcsebb hangja volt, amiből hiányzott a bánat. Mintha csak szavai ennyit jelentenének: „A nap sárga, az ég kék, a fű zöld. Ezek a tények megmásíthatatlanok.”

– Mi virágok szívekbe látunk. És látjuk, hogy te nagyon szeretsz valakit! – bordó volt a hangja is, akár a legpuhább bársony.

– Kérlek, vigyél magaddal, és adj oda Boglárkának minket! – így a cirmos. Nem könyörgött ő sem. Olyan természetesen mondta, ahogyan csak a virágok képesek kérni.

Balázs már egészen az árus előtt állt. A néni ránézett, a fiú összerezzent, de csak állt, és figyelt a szívében gyűlő hangokra.

– De hát miért akartok velem jönni?  Ha a szívekbe láttok, biztos találtok olyat, akinek nagyobb szeretet él a szívében.

– Sokféle virág él a földön – mondta most egy rózsaszín, hangja csengők kacagása. – A rózsák a forró szerelmet mesélik el, az ibolyák a szomorú vágyakozást, a büszke kardvirágok a tiszteletből fakadó szeretetet. A kálák az álmodozó rajongást kedvelik. Mi éppen azt a szeretetet szeretnénk elmesélni, amit te érzel Boglárka iránt.

– És meg fogja érteni? – kérdezte Balázs kicsit félve.

– Biztosan – felelte egy sárga, hangja lágy, tavaszi napsütés…– Hiszen te is meghallottál és megértettél minket ebben a hangos forgatagban.

A virágok elhallgattak, mert soha nem fecsegnek feleslegesen. Előkereste a pénzét Balázs. Dehogy bánta ő a két gombóc fagyit, amit igazából venni akart! Hiszen most sokkal fontosabb dolog történik az édes málnaíznél.

Nyomban elment Boglárkához, zavartan átadta neki a virágot – és hát valljuk be, elszaladt. Nem is tudott volna mit mondani Boglárkának. Remélte, hogy majd a virágok elmesélnek mindent helyette.

Boglárka állt meglepetten, majd visszament a házba, és vázát keresett a csokornak. Ült egész este a szobájába, nézte a virágokat. Nem hallotta meg a hangjukat úgy, mint Balázs, mégis, mire a Nap és a virágok feje is lebukott, Boglárka érezte, hogy Balázs milyen titkot hord a szívében.

És saját szívében is föllelte ezt a titkot.