Boglárkának remegett a szája széle, jelezve, hogy hamarosan elerednek a könnyei. Ismerte már jól ezt a reszketést Torkonya. Mostanában gyakran látogatta meg barátját. Nem is viccelődött, nem is pajkoskodott ez a nem is manó, csupaszív teremtmény. Leült Boglárka mellé és gyengéden azt kérdezte:

– Mi a baj? – Jobb szeme most olyan melegen nézett Boglárkára, hogy attól rögtön elmúlt a remegés, eltűnt Boglárkából a sírhatnék.

– Senkinek nincs ideje! Mindenki folyton siet! „Majd este jövök!” „Most nem érek rá!” „Most rohannom kell”! Sosem játszanak vagy beszélgetnek velem!

– Nekem is kevesebb dolgom volna, ha néha megállnának az emberek… – sóhajtotta Torkonya, és kicsit ő is elkedvetlenedett.

– Kérlek, csinálj valamit!

– De hát mit lehetne itt tenni? – tárta szét Torkonya apró karjait.

– Utállak! – kiáltotta Boglárka, nagyot csapva az ébresztőórájára. Az óra fájdalmasan klattyant egyet, egyik csengője a földre hullott. Bizony nagy baj, hogy mindig azt bántjuk legkönnyebben, amit igazán szeretünk…

– Nana! – mordult fel Torkonya. – Most nézd meg, mit csináltál… – Odalépett az órához, megsimogatta,  betette százharminckilencedik zsebébe.  

Boglárka ellenkezni szeretett volna, hogy „ne vidd el Torkonya, hiszen ez az én órám, és igazából szeretem!”, de nem szólt semmit. Most először csodálkozott el rajta, hogy hogyan fér bele annyi minden azokba a kabátzsebekbe! Hiszen az óra nagyobb volt, mint maga Burgoházi, de most mégis olyan könnyedén tűnt el a zsebben, mintha mindig is ott lett volna a helye. Aztán felcsillant Torkonya meleg-szeme, és felkiáltott:

– Kitaláltam! Tudom már! – arcára titokzatos mosoly ült. – Majd holnap meglátod! – szólt és ráállt a lehullott csengőre.

Burgoházi kalapja olyan hirtelen esett a földre, mintha sosem lett volna alatta semmi, ami  azt a levegőben tarthatta volna. Mire Boglárka odaért, hogy fölvegye, barátja kalapja helyén már csak egy egyszerű csengő hevert a földön. Hát hová tűnt már megint?

Egész nap színét sem lehetett látni Torkonyának.

Másnap Boglárka arra ébredt, hogy néhány Napsugár Leány játszik a hasán. Kiment a szobából, hát látja, hogy Édesanya és Édesapa még mindig az asztalnál ül, pedig ilyenkor már régen el szoktak menni otthonról. Mit csinálhatott ez a Torkonya? Ő is leült, együtt reggeliztek.

De amikor Édesanya odalépett az ablakhoz és meglátta a szemben lévő József bácsi üzlete fölött lógó nagy órát, felkiáltott: 

– Jaj, már fél nyolc? Észre se vettük! Rég el kellett volna indulnunk!

Vége is lett a reggelinek hamar, kezdődött a kapkodás és a rohanás. Boglárka annyit se tudott mondani, hogy „fapapucs”, szülei már a kocsiban ültek és indultak is.

Boglárka visszament a szobájába és leült az ágyára.

– Na, mit szólsz? – kérdezte Torkonya elégedetten.

– Mihez?  

– Nem vettél észre semmi különöset ma reggel? – kérdezte, s tűz-szemében huncutság pattogott.

De bizony, hogy észrevett... El is mesélte Burgoházinak, mi történt.

– Remek! Nagyszerű! – kiáltotta Torkonya. Boglárka nem értette, mi ebben a remek és nagyszerű. De mire megkérdezhette volna barátjától, ő már nem volt sehol. Azt se látta merről jött – hová ment.

De Torkonya most nem tűnt el egészen nyomtalanul – bujkáló jókedvet hagyott hátra. Kellett is ez a kis öröm, hiszen egészen másnap estig nem is látta őt Boglárka. De tudta, valami nagy titok van készülőben, és kíváncsian várta, mi lehet az…

Reggel Édesanyát és Édesapát megint az asztalnál találta Boglárka, épp hangosan nevettek valamin. Reggeli után elhatározták, hogy még egy kicsit kártyáznak, mielőtt dolgozni mennek. De alig kezdtek bele az első kör feketepéterbe, csörgött Édesapa telefonja. A főnöke kereste.

– Te jó ég! Már 8 óra van?  Elnézést kérünk! Nem, természetesen nincsen semmi baj. Azonnal bent leszünk!

Még ezt a partit sem fejezték be. Édesapáék gyorsabban mentek el otthonról, mint a nyári zivatarok az égről, és neki is igyekezni kellett, nehogy elkéssen az iskolából.

Útközben látta, hogy a Rendőr bácsi ott áll az órásüzlet előtt, és jegyzeteli, amit József bácsi panaszol.

– Igen. Éjjel betörtek. Elvitték az összes órát. Még a rosszakat is. Egy árva tikket, egyetlen magányos takkot sem hagytak itt nekem. – József bácsi még sosem látszott még ilyen szomorúnak

Boglárka felnézett a bolt fölé, de még az a nagy, díszes óra sem volt sehol.

– Biztosan elkések – gondolta. És igaza is lett.

Estére előkerült Torkonya is. A lámpabúra árnyékában hintázva várt Boglárkára. Sokáig észre se lehetett venni.

– Mit csináltál ma? – kérdezte szúrós szemmel Boglárka. Volt valami sanda rossz érzése.

– Elloptam a városból az összes órát! – válaszolta Torkonya büszkén, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.

– Elloptad őket?! – kerekedett el Boglárka szeme. – De hiszen ilyet nem szabad!

– Miért? Folyton sietni, egymással nem beszélgetni, egy megkezdett feketepéter partit félbehagyni, lótni-futni, a másik emberre nem figyelni, azt szabad? – Torkonya duzzogva hátat fordított. – Inkább örülnél neki, hogy nem rohantak ma reggel úgy a Szüleid!

– De rohantak! Mert a főnökük felhívta Édesapát, hogy miért nincsenek még a munkahelyükön! Sosem késtek még el! És ezért még jobban siettek! És én is…

De Burgoházi már nem figyelt.

– Erre nem gondoltam! – mondta, és úgy eltűnt, mintha sosem lett volna egy árnyékkal több Boglárka csillárján. Még csak el sem búcsúztak egymástól.

Három napig színét se lehetett látni Torkonyának.

Az eltűnését követő első napon már mindenki ideges volt. Senki sem tudta, hány óra van. Édesapa és Édesanya még korábban indult, mint szokott, nehogy most is elkéssenek. Boglárka volt az első, aki megérkezett az iskolába, és hosszú idő telt el, mire jött egy osztálytársa.

Amikor hazaért Boglárka, nem tudta, meddig kell még egyedül lennie. Édesapa, amikor megérkezett, gyorsan bekapcsolta a tévét, mert nem tudta, mikor kezdődik a híradó. Édesanya meg a kedvenc sorozatát akarta megnézni, ami egy másik csatornán volt. Úgy összeveszetek ezen, mint a gyerekek.

Második nap már fejetlenség uralkodott az egész városban. A barátok néha órákig várták egymást, vagy csupán egy kevés ideig. A szerelmesek nem találkoztak a parkokban, mert nem tudták, mikorra kell odaérni. Ki tudja, eljön-e a másik, és ha el is jön, mikor?

Az esti híradó is beszámolt valamikor az eseményekről. A Rendőr bácsi volt a tévében, és elmondta, hogy az összes órát ellopták az országból. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz. A tettesek még ismeretlenek. De hamarosan elkapják őket. – A felnőttek sosem tudják, miért tűnnek el a dolgok.

Harmadnapnapra a buszok nem indultak útnak, a boltok sem nyitottak ki, a tévé sem sugárzott adást, a tanórák pedig végtelenül hosszúnak tűntek.

Este előkerült Torkonya. Hadarva beszélt, köszönni is elfelejtett. Kabátjából milliónyi óra bábeli ketyegése.

– Csak egy percre jöttem! Tudod, mennyi óra van még a világon! Ott van Svájc, meg Anglia, meg… És még mennyi ország! Ezt még gyorsan befejezem, és rohanok vissza…

– Várj! – kiáltotta Boglárka, majd a fal felé fordult, és zokogni kezdett…– Te is olyan lettél, mint ők! Semmi sem lett jobb. És már te is sietsz! Tudod, mikor láttalak utoljára? És még most is csak épphogy nem mentél még el!

Igaz, ami igaz, Torkonya már fél lábbal a szekrényben volt, hogy egy motoszkáló zajként tovatűnjön. Most mégis megállt, visszafordult. Bocsánatot kért. Nem sietett el.

Egész este szótlanul ült Boglárka párnáján. Nem kellett beszélniük. Csak örültek, hogy végre ismét együtt lehetnek.

Másnap reggelre minden óra visszakerült a tulajdonosához.