– Elmegyek! – mondta Boglárka.

– De hová? – kérdezte Torkonya.

– Hát világgá!

– Nem mehetsz el! – Burgoházi szeme villámokat szórt.

– Dehogynem! Itt nem fogok senkinek hiányozni!

Ez volt az első komoly veszekedésük. Nehéz próbája ez minden barátságnak.

Ott álltak a szoba közepén, mélyen egymás szemébe meredtek. Nem kapták el tekintetüket.

– De nekem hiányozni fogsz! – szólt Torkonya szomorúan.

– Akkor gyere velem. – A  vita ezzel be is fejeződött. Nem volt már mit mondani.

Burgoházi szeme még mindig szikrázott, ahogy a kertkapuig kísérte Boglárkát. A vasajtó csikordulásával együtt kérdezte:

– Tudod te egyáltalán, mit jelent világgá menni? – Hangja súlyos volt és rideg. – Tudod te, mit jelent folyton úton lenni? Sehol sem otthon lenni? És milyen sohasem hazatérni? Hát ezt akarod?

Boglárka nem válaszolt. Szerette volna rávágni, hogy „igen”, de fogalma sem volt ezekről a dolgokról. Felszegett állal indult el a sarok felé, csak hogy végre messze lehessen.

Burgoházi a következő saroknál tűnt fel ismét. Egy farepedésbe bújva várta Boglárkát.

– Rendben van! Te akartad… – mondta metsző élességgel, és belenyúlt hatszázhatvanötödik zsebébe. Sárgásszürke varázsport vett onnan elő, ami olyan volt, mintha egy alkimista aranyat és hamut elegyített volna. Ahogy mentek, leheletfinoman szórta maguk után a szemcséket.

Hamar híre kelt ám, hogy Boglárka világgá ment! Aggódó arccal futottak össze a Napsugár Leányok, a Napkirály is bágyadtan nézett le rá. Eljöttek az Esőcsepp Ifjak is. Most nem veszekedtek, és nem békültek a Leányokkal, mind Boglárkát figyelték. Csupán a legidősebb Esőcsepp Ifjú, és a legfiatalabb Napsugár Leány követte tisztes távolból őket, akik azóta voltak jó barátságban, mióta egyszer az erdőben... (De ezt a történetet már ismeritek… Csúnya dolog volt, nem is érdemes felemlegetni.)

Gyűltek a boszorkányok is, a lidércek, az ártó manók, várták, mikor lehet rárontani Boglárkára. De Torkonyától mind nagyon féltek. Ők sem mertek közel jönni.

Így hát kettesben rótták az utat, a figyelő tekintetek üresében, Boglárka és a Torkonya, a két világgáment. Nem szóltak egymáshoz, nem is néztek egymásra. Csak Burgoházi szórta a varázsport.

Boglárka kezdte magát rettentő magányosnak érezni. Még otthon sem volt soha ennyire egyedül, hiszen ott legalább ott voltak a játékai. Hátranézett, látja-e még a házukat, ismerős-e a környék. De az út, amin eddig jöttek, folyton egyenesen, hírtelen átkúszott egy ház oldalához, és amin most lépkedtek, az már egy másik út volt. Torkonya meglátta a rémületet Boglárka tekintetében.

– Te akartál sehol sem otthon lenni, nem igaz? – kérdezte fagyosan Burgoházi. Arcát egységbe forrasztotta a harag. Boglárka dacosan bólintott és tovább gyalogoltak.

A lovasszobor! – gondolta Boglárka. – A kardjával mindig az iskola felé mutat! – Kicsit megnyugodott, hiszen tudta, merre jár. Hátranézett, és kinevette Burgoházi varázslatát, ami felkelti álmukból az utakat.

Egy kósza szélvészparipa éppen arrafelé legelészett és véletlenül megrúgta Burogházi kezét. Egy kevés varázspor szökött Torkonya orrába, és ettől hatalmasat tüsszentett. Most Burgoházira telepedett rá a félelem, földbe gyökeredzett a lába.

Boglárka látta, amint a maroknyi varázsport egyszerre szerteszáll a városban.

Minden megelevenedett. A villanypóznák csapkodni kezdtek vezeték-szárnyaikkal, mint a sokáig raboskodott madarak. A házak kinyújtották elzsibbadt pince-lábaikat, és útra keltek. Az utak lapulva siettek el Boglárka elől. A szökőkút nem köpött több vizet, cigánykereket hányva gurult tova.

– No, most aztán uccu neki, vesd el magad, ahogy csak a lábad bírja! – kiáltott Torkonya és maga is menekülőre fogta.

Futottak a megbolydult város elől. Boglárka szemét ellepte a könny, úgy futott, hogy alig látott valamit. De érezte, futni kell.

A bronz szobor, életre kelve érces hangon rúgta meg lova szügyét, és megkezdte évszázadok óta várt rohamát – eleget mutatta már az utat az iskola felé. Éppen Boglárkáék mellett vágtatott el, majd’ fellökte őket. A folyó kibújt a híd alól, a híd a hátára vette, és úgy bandukoltak más tájak felé. Épp hogy átértek rajta.  Az autók arra hajtottak, amerre kedvük tartotta, nem volt sofőr, ki más utakra vezethette volna őket. Ha találkozott egymással két ismerős autó, hangos dudaszóval és motorbömböléssel köszöntek egymásnak. A lámpaoszlopok a Nap felé fordultak, hogy feltöltekezzenek az égi fényességből. Jajj, Boglárka, soha nem találsz már haza!

Csak futottak, miközben a fák leguggoltak a bokrokhoz. A villamosok a vonatok helyén robogtak – ők is kíváncsiak voltak a világ többi részére! A mászóka létra-lábait összecsukva-kinyitva nézett új játék után, a boltok elmentek egymáshoz csereberélni. Torkonya épphogy csak ki tudott bújni az egyik alól!

Úgy sejtették, már régen ki kellett volna érniük az erdőbe, de a város mintha körtáncot járt volna, mindig csak több lett előttük a ház.

Futtában Boglárka nekiütközött valakinek. Kitörölte a könnyet a szeméből, megállt egy pillanatra, hogy bocsánatot kérjen. Hiszen illedelmes kislány volt, tudta, legyen bármekkora is a baj, hogy akkor sem lökünk fel másokat.

Balázs állt vele szemben. Arca maszatos, ruhája éppen olyan sáros, mint a kezében lévő focilabdája. Boglárkának elakadt a szava.

– Mi a baj? – kérdezte Balázs. Két szeme, akár Torkonya balja…

Hogyan is érthetné meg ez a fiú, hogy ő világgá ment, és az egész városban szétterült a varázspor, menekülni kell, hogy semmi nincsen már ott, ahol eddig, hogy Torkonyával is összeveszett, hogy az autók és a hidak…

– Eltévedtem – bökte ki végül, és ismét sírva fakadt.

– Ne félj. Tudom, hol laksz… Én is arrafelé… Hazakísérjelek?

Csak ekkor jutott eszébe Boglárkának Torkonya. Vajon hová lett? Balázs is megláthatta? Oda kapta tekintetét, ahol Burgoházit sejtette.

– Jé, egy gomba! – lepődött meg. Persze tudta, hogy Burgoházi bújt meg gomba alakban, nehogy más is észrevehesse.

– Milyen nagy fekete kalapja van! – csodálkozott el Balázs is.

– Biztosan mérges.

Megfogták egymás kezét. Olyan csendes és rendezett lett hirtelen a felzúdult város, mintha sohasem szóródott volna szét a varázspor. A lovasszobor ismét a helyén áll, talán csak sapkája csúszott kissé félre. A villanypóznák mintha sosem szakadtak volna el a földtől, a híd volt fönt, és a folyó meg alul. Minden a helyére került.

Csak Boglárkáék háza előtt engedte el Balázs a kislányt.

– Holnap van kedved átjönni játszani? – kérdezte Boglárka.

– Szeretnék.