Boglárka nagyon izgatott volt, mert szüleivel az állatkertbe készültek. Ahogy elfordította szobája kilincsét, halkan sikkatott egyet, úgy megijedt. A szokásos rézgomb helyett most Torkonya kalapját csavarta le.

– Szia Torkonya! Mindig úgy megijesztesz! Képzeld… – fecsegte Boglárka, de Torkonya közbevágott.

– Ne most! Kevés időnk van! Segítened kell!

– Most nem lehet! – nyúlt meg Boglárka arca bánatosan. Nagyon szeretett volna segíteni Torkonyának, de… Olyan régóta várta már ezt a napot! Ráadásul Édesanyáékkal mehet! Most nem…

– Ne izgulj, tudom hová készülsz.  Épp az állatkertben kell segítened! – felelte Torkonya kedvesen, mintha olvasna a kislány gondolataiban. – Jól figyelj!

Az állatkertben egész nap emberek járnak. De este az állatok kinyitják a ketrecek ajtaját és elmennek vendégségbe egymáshoz. Csak nem azt gondoltad, hogy azért vannak bezárva, hogy ne tudjanak kijönni? Badarság! Az állatok nem akarják, hogy a látogatók bemenjenek hozzájuk!

Péter, a kis vízilógyerek csak nemrég költözött oda. Még meg sem ismerték őt a többiek, máris elterjedt róla a szóbeszéd, hogy buta, és nem is lehet vele játszani. Néha nagyon gonoszak tudnak lenni a gyerekek... Azóta nagyon egyedül érzi magát. Segíts valahogy!

Amint az utolsó szót is kimondta Torkonya, a kalapját helyreigazította, és azon nyomban visszaváltozott rézkilincsé. Éppen ekkor lépett be Édesapa:

– Mehetünk, Boglárka?

Alig indultak el, Apát máris keresték telefonon, és délutánig le sem tette mobilját. Folyton csak olyanokat mondott, hogy ezt vegyétek meg, az túl drága, amabból három kamionnal küldjetek oda… Ő nagyon fontos ember volt, de Boglárka jobban örült volna, ha most csak egy egyszerű apukája lenne.

Egész úton azon törte a fejét Boglárka, hogyan tudna ő megvigasztalni egy vízilovat. Hiszen nem tud ő vízilóul! Egészen addig töprengett, míg el nem haladtak a négy faragott kőelefánt között. De amint beértek, megcsapta Boglárkát a hely varázsa, és messze tűnt a sok gond.

– Mit szeretnél először megnézni Boglárka?

Nem tudott választani. Legszívesebben egyszerre indult volna háromfelé, hogy mindent azonnal láthasson.

A pálmaház felé vezető úton meglátta egyik osztálytársát, Balázst. Nem mintha jó barátok lettek volna, de ez mégis segített a döntésben. Szerette volna, ha osztálytársa látja, hogy őt is elhozták a szülei.

– Szia Balázs! – kiáltotta, Boglárka, és már szaladt is feléjük. Ezt rögtön meg is bánta, mert anyukáik mindjárt beszélgetni is kezdtek. Innentől együtt tölthetik az egész napot, az már biztos. Pont most, amikor ilyen nehéz feladat előtt áll! Semmi szüksége sincs arra, hogy még ez a fiú is folyton a nyakán lógjon. Velük nem lehet semmiről beszélgetni, olyan mások…

De Balázs nem volt ám hétköznapi kisfiú, aki meghúzza a lányok haját és a barátaival verekszik. Az akvárium mellett sem kezdett el kiabálni, és nem ütögette az üveget, hogy megijedjenek a halak. Leültek egy padra, úgy nézték az állatokat. Boglárkának is éppen ehhez volt kedve – így legalább egy kicsit csendben gondolkodhatott.

Később megetették együtt a puputevéket, és Balázs megkérdezte.

– Ugye, milyen puha az orra?

– Ez igaz, de a vízilovak meg sokkal nagyobbra tudják tátatni a szájukat, és olyankor annyira aranyosak!

Ebben Balázs is egyetértett. Otthagyták hát a tevéket, úgy tűnt, nem is éhesek már, gőgösen lépkedtek más látogatóhoz…

Elhaladtak a tó mellett, ahol fürdött a sok pelikán, flamingó és vadkacsa.

– Látod, mennyi hal fér a pelikán csőrébe? Talán még a vízilóvak sem tudnak ennyit bekapni! És a flamingóknak olyan szép vékony lábuk van! Aztán a kacsák! Milyen ügyesen tudnak a víz alá bukni!

– Nekem akkor is jobban tetszik a víziló! Sokkal nagyobb, mint ezek a madarak! A flamingók is nagyon szépek, de ha megölelné őket az ember, biztosan eldőlnének a vékony lábaikon. És a víziló sokkal de sokkal tovább tud a víz alatt maradni, mint a kacsák! Ha bújócskáznának, biztos még ők sem tudnák megtalálni!

Hirtelen szakadt félbe a hápogás. A fél lábon álló flamingók úgy forgatták a fejüket a gyerekek után, hogy majdnem csőrre buktak.

A fóka épp fürdőzött, mikor odaértek. Mindketten elbűvölten nézték.

– Bárcsak úszhatnánk velük együtt! Olyan jó lenne ilyen gyorsan siklani a vízben! – szólt a kisfiú. – Még a vízilovakat is megtalálnák a víz alatt!

– Tényleg nagyon ügyesek. Engem biztos hamar lehagynának… De ha a vízilovat megkérném, hogy vegyen a hátára, biztos szívesen megtenné. A fókák el sem bírnának.

Ha értett volna az állatok nyelvén Boglárka, tudta volna, hogy már mindenhol a kis vízilógyerekről beszélnek. Mind kíváncsiak lettek rá, hiszen itt volt egy kislány, aki szerint a víziló jobban el tud bújni a bokrok között, mint az elefánt, bár az ormányos háta kényelmesebb. És az ember szerint Péter erősebb, mint a bokrok mélyén lapuló gepárd, mert egy szekeret biztos tovább húzna. És sokkal barátságosabb, mint a rinocérosz, akinél egyik állat sem tud messzebbre húzni egy szekeret. És miért lenne barátságosabb a víziló? Mert közismert, hogy az orrukon nincsen tüske, hogy másokat felökleljenek…

A majmoknál már Balázs is azt mondta:

– A majmok nagyon vicces állatok, de a vízilógyerek nem kiabál így, sokkal jobban lehet vele beszélgetni. Ő biztos végighallgatná a másik állatot is!

Majd amikor a kígyókhoz értek, így szólt:

– A kígyó végighallgat mindenkit, de sohasem válaszol. Nem olyan érdekes, mint a víziló...  – Ezen a kígyó úgy elcsodálkozott, hogy kinn felejtette a nyelvét.

Utoljára a vízilovakat látogatták meg. De sajnos Pétert sehol sem látták. Boglárka felsóhajtott.

– Bárcsak láthatnánk őt, neki hoztuk a legfinomabb falatokat! Szerintem ő a legaranyosabb állat az egész állatkertben.

– Lehet, hogy nem olyan puha az orra, mint a puputevének, lehet, hogy nem olyan nagy a szája, mint a pelikánnak, nem úszik olyan gyorsan, mint a fóka… De nekem ő a kedvencem. Annyi jó van a vízilovakban!

Vízilómama bement a házba és elmesélte, hogy kint vár rá két embergyerek, akik azért jöttek el az állatkertbe, mert őt látni szeretnék. Péterke alig hitte, amit hall. De végül csak meggyőzte az anyukája, hogy legalább egy kicsit menjen ki, nézze meg ezt a két aranyos gyereket.

Vele játszottak legtovább Boglárkáék. Alig lehetett őket elvonszolni a medencétől… Azt hiszem, mindhárman nagyon örültek ennek a találkozásnak.

Este Burgoházi már a szobájában várta Boglárkát.

– Sikerült? – kérdezte izgatottan a kislány.

– Nézd meg magad! – felelte Torkonya, és felhajtotta ezeregyzsebes kabátja gallérját. Alatta éppen Péterkéék háza látszott, és az, hogy csapatostul mennek az állatok hozzájuk vendégségbe. Mindegyik az új lakóval akart játszani. Ettől valami meleg járta át Boglárka szívét.