Boglárka alaposan végigmérte az ágyán ülő Burgoházi Torkonyát. Bokáig érő, mélykék kabátja különösen tetszett neki. A kabáton szálltak pillangók, arrébb sétálnak a hidak, az öv magasságában csörögve szaladtak a villamosok. Mintha egy vékony üveglap alatt látná mozgolódni az egész világot. A Jövevény alig volt magasabb, mint a két hüvelykujja… Hogyan férhet el ennyi minden a kabátján egy…

– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Burogházi Torkonya –, de akkor sem vagyok manó! Erről papírom is van!

Boglárka felnevetett.

– Hát kell ahhoz papír, hogy valakiből manó legyen?

– Ahhoz nem! – felelte Burgoházi, és ő is megenyhült. – Csak ahhoz, hogy kijelentsék: nem vagyok manó. Bár nem értem, mire volt jó ez a cécó. Sosem mondtam, hogy az vagyok. Elmeséljem?

– Kérlek! – csillant fel Boglárka szeme, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban.

– Még réges-régen, amikor üknagyanyád szépanyja éppen olyanforma kislány lehetett, mint te, a Nagy Manókirály szörnyű dühbe gurult, hogy megint nem jövök el, amikor hivat magához.

– Miért nem mentél el, ha egyszer maga a király hivatott? – kérdezte Boglárka.

– Én sosem jelenek meg, ha hívnak.

Negyednapra aztán elfogyott a király türelme, hivatta írnokait, és levelet íratott az összes manónak.

Sürgöny – Manókonferencia

Minden rendű és rangú manónak!

Egy hét múlva szíveskedjék megjelenni a király palotájában, ahol 3 napos konferencia fog dönteni Burgoházi Torkonya ügyéről. Kérjük, hozza magával a meghívóját.

Másnapra minden manó megkapta a levelét, kivéve Burgoházi Torkonyát. A postamester dörgölte varázsszemét, átnézett vele az egész világon, de sehol sem lelte őt.

– Miért nem talált meg? – kíváncsiskodott Boglárka.

– Ha valaki keres, sosem találhat meg – válaszolta Torkonya. Boglárka álmosan bólintott, hogy érti.  

Össze is gyűlt egy hét múlva a világ összes manója a palotában. Még a leglustább Álommanók is időben érkeztek, a legádázabb Csínytevők sem mertek távol maradni a konferenciától. Olyan sokan voltak, hogy alig fértek. Majd’ szétrepesztették a palota falát. Csak Burgoházi Torkonya nem volt jelen.

A király köszöntötte az egybegyűlteket, megnyitotta a konferenciát, majd így folytatta.

– Én vagyok a manókirály s még a legelvetemültebb manók is szót fogadnak nekem! Egyedül Burgoházi Torkonya nem engedelmeskedik parancsaimnak! Úgy vélem tehát, hogy ő nem is manó!

      Az egybegyűltek csendben helyeseltek. Ez után a Főpostamester kapott szót.

• Én vagyok a Királyi Főpostamester, mert minden manót megtalálok a világon, bárhol is rejtőzzék! De Burgoházi Torkonyát sosem találom, hiába is keresem!

   Halk morajlás futott végig a palotában. A Királyi Főszabó ekképpen vette át a szót:

– A világon minden manónak én varrom a sipkáját. Pontosan annyi varázserőt szövök bele, amennyi neki jár. De Burgoházi Torkonya nem manósipkát, hanem kalapot hord!         Hangos zúgolódás támadt a teremben. A belügyminiszter még őt is le akarta tromfolni:

– Köztudott, hogy egy manó egész életében vagy csupa jót tesz, vagy folyton csínyen töri a fejét. Ettől manó egy manó. De Burgoházi Torkonya néha mosolyt fakaszt mindenki arcára, néha meg hetedhét országra szóló galibát kavar. Néha az utolsó könnycseppet is kilopja az emberek szeméből. Így nem viselkedhet egy tisztességes manó! – Erre már olyan hangorkán söpört végig a méltatlankodók feje felett, hogy többé már nem lehetett elcsendesíteni a termet. Egymást túlkiabálva nyilatkoztak arról, hogy szerintük Burgoházi miért nem lehet manó. De hát manóéknál már csak ilyen egy világkonferencia. Mindig perlekedésbe fullad, még akkor is, ha egyébként mindenben egyetértenek.

Elhangoztak ott égbekiáltó igazságok. Kicsikopp, a manóács azt mondta, hogy egy becsületes manónak van háza, de legalább egy padlásszobája, hajókabinja, barlangja, faodva, ne adj’ Isten egy üres gyufásdoboza. De Burgoházi Torkonya sehol sem lakik, mert folyton úton van.

Volt, aki azt mondta, hogy Burgoházi néha engedi, hogy észrevegyék. Pedig egy becsületes manó számára ez tilos!

És elhangzottak ott földet rázó sületlenségek is. Például, hogy egy igazi manót nem nevezhetnek Burgoházi Torkonyának. De senki sem kérdezte meg, hogy ugyan miért nem?

Csak Csiribiri, a jószívű álommanó dünnyögte csendesen, hogy „Nem manó, hát persze, hogy nem manó… Ezt mindig is tudtuk. Nem is lehet manó mindenkiből. De jó barát ő…” Ám ezt a pár halk szót senki sem hallotta meg.

Három nap és három éjjel folyt a ricsaj, zsibongás, amikor is a manókirály felállt, és így szólt:

– Úgy vélem, az egybehangzó vélemények alapján írásba foglalhatjuk, hogy Burgoházi Torkonya nem manó!

Kiadtak hát erről egy nyilatkozatot. Mindenki aláírta, a király lepecsételte, és a Főpostamesterre bízták, hogy továbbítsa ezt a levelet Burgoházi Torkonyának. A Főpostamester megcsóválta a fejét. „Hiszen úgy sem lehet őt előtalálni!” – gondolta, de nem szólt egy szót se.

A határozat bekerült a fiókjába, hamarosan újabb fontos iratok és másolatok kerültek a tetejére. Mikor megtelt a fiók, a Főpostamester átkötötte az egész paksamétát egy aranyfonállal, és felküldette az irattárba.

A manófutár, aki a papírokat vitte, igazi kétbalkezes manó volt. Most is megbotlott az egyik lépcsőfokban. Az aranyszál elszakadt és a papírok szanaszét repültek.

Burgoházi Torkonya levelét felkapta egy szélvészparipa, és kivitte a palota ablakán, elfújta egészen a manókirály erdejéig. Ott ért földet egy szürke kő és egy pocsolya mellett, a nagy lapulevél alatt.

 Szegény levél! Már a fiókban is szomorú volt, hogy őt már soha, senki nem fogja elolvasni. De itt? Hiába volt csodaszép az erdő, annyira magányosnak érezte magát.

Ekkor Burgoházi érte ment, mert mindenkihez elmegy, aki olyan nagyon szomorú, és egyedül van. Felvette, letörülgette, elolvasta, összehajtotta szépen és betette a hétszáznegyvenkilencedik zsebébe, egy elveszített képeslap, egy félbehagyott napló és egy kidobott szerelmeslevél mellé.

Boglárka már majdnem elaludt, mire Torkonya befejezte meséjét. Megkérte még, hogy mutassa meg azt a papírt neki, de az álom feltartóztathatatlanul közeledett Boglárka felé. Hallotta, hogy kulcs fordul a zárban.

– De jó! Édesanyáék hazaértek! Jaj, bújj el Torkonya! – gondolta, de már szinte aludt is, nem tudott megszólalni. Burgoházi benyúlt a zsebébe, hogy kivegye a levelet. A zsebből súlyos csönd szökött a szobába. A kislány nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. Elaludt.

Így nem láthatta a levelet, sem azt, ahogy benyitnak szülei a szobájába, adnak egy jóéjtpuszit. Miközben betakargatták Boglárkát, elsimítottak egy kalap alakú gyűrődést a takarón.