Boglárka az ágyán ült és szomorkodott. Pedig igazán különleges nap lehetett volna ez a mai. Éppen ekkor lett Boglárka hét éves.

De hogyan is lehetett volna vidám? Édesanyának és Édesapának ma is késő estig kell dolgoznia. Születésnapi zsúrjára egyetlen barátja sem tudott eljönni. Még Marika, a szomszéd nagylány is, akit a szülei azért hívtak át, hogy vigyázzon Boglárkára, ma is a legjobb barátnéjával, Judittával érkezett. Ilyenkor mindig hamar beküldték őt a szobájába, mert „csupa nagyon fontos dologról fognak most beszélgetni, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze…”

Ha ő játszik Marikával, akkor Marika mindig mosolyog. De ha Judittával beszélget, „olyan fontos dolgokról, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze”, akkor mindig komor, vagy éppen szomorú lesz… Boglárkának sehogy sem fért a fejébe, mire jó egy olyan barát, akivel csak ilyen „nagyon fontos dolgokról” lehet beszélgetni.

Boglárka nagyon egyedül érezte magát. Olvasott egy keveset, de aznap valahogy a szokásosnál is hamarabb kezdett besötétedni. A szobája megtelt imbolygó árnyakkal, ismerős tárgyaira ráült a Sötét. Félelmetes lett egyszeriben a szoba, amit annyira szeretett. A falakra boszorkányok, szellemek és harapós kutyák árnyékai gyűltek.

Az egyik árnyék Boglárka felé tartott; nagykalapos, hegyes orrú, nagykabátos szörnyeteg. Már majdnem elérte Boglárka ágyát, amikor az ablak előtt hajladozó fa ágának árnyéka, amely végigsuhant a szobán, elgáncsolta a rémet. Az akkorát bukfencezett, hogy hatalmas kalapja elvált a faltól, merőlegesen meredt a szoba üresébe. Boglárka ijedten vágta hozzá kispárnáját, és gyorsan takarója alá bújt.

A párna eltalálta a kalapost. Az árny eltűnt a falról, de a tompa puffanásból Boglárka tudta, hogy az árnyék a földre zuhant. 

Fülét egy mély, reszelős, csengő-bongó, patakfecsegéshez hasonló hang ütötte meg.

- Ejnye, szedte-vette-teremtette! Hát így szoktad köszönteni a vendéget? – zsörtölődött kedvesen a hang.

Boglárka kidugta a fejét a takaró alól. Az ágytámla mögül teljes valójában kezdett kiemelkedni egy nagy, fekete kalap. Nem volt több párna, amit neki lehetett volna dobni...

A kalap alól nemsokára előtűnt egy bozontos haj. Mintha tulajdonosa egy egész erdőt hordana a fején. Szarvasokkal, virágokkal, madárfészekkel, mókusokkal, mohaillattal. A haj után kikandikált a vastag, fekete szemöldök, majd a két szem. A jobb szem kedves volt, és melegen pattogó, mint a kályhában játszadozó tűz. A bal szem szürke volt, és gomolygó, mint a fölkavart tavak felett gyülekező viharfelhők, amelyek elől a hajósok a partra menekülnek. Majd a szemek közt húzódó hosszú, hegyes orr következett. Alatta csálé száj, amely úgy állt, mintha játékos tavaszi szellők húzták volna meg vonalát. Legvégül a keskeny, szakállas áll tűnt elő. A szőrszálak, akár egy öreg hegy, úgy magasodtak lefelé. Az Idegen letette állát az ágytámlára (az öreg hegyet óvatosan emelte át rajta,) és megkérdezte:

- Leülhetek ide melléd?

Boglárka megrázta a fejét, hogy „Persze!”, bár a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkán. De ez nem is csoda, hiszen ritkán jön az emberhez ilyen különös teremtmény. Úgy látszott, a Vendég is hozzászokott már a hasonló köszöntőkhöz.

Az alak átmászott a deszkán, és leült az ágyra, szemben Boglárkával. Elegyengette bokáig érő, ezeregy zsebes, mélykék kabátját, amin rajta volt az egész világmindenség, a legtávolabbi csillagoktól egészen az út porában felejtett hangyanyomig. Kis, fekete csizmáit lelógatta, nehogy összekoszolja véletlen a kislány ágyát. A Vendég belenyúlt egyik zsebébe. (Nyíló zsebéből madárcsicsergés bújt elő, amitől egyszerre minden félsz elköltözött Boglárka szívéből.) Elővett egy virágos zsebkendőt, megtörülgette vele fájós homlokát, majd egy másik zsebbe tette vissza. (Felszálló űrhajó hangja szökkent ki a szövet résén.)

– Nini! Egy manó! – ujjongott Boglárka.

– Nem vagyok manó! – szólt a Vendég, és bal szeme mérgesen villámlott egyet.

– Akkor mi vagy? – kérdezte Boglárka.

–Nem mi, hanem ki! –szólt sértődötten az Idegen. – Én vagyok Burgoházi Torkonya.