Egy ideig még csendben ültek. Nem is lehetett volna arra szavakat találni, mennyire örülnek egymásnak. Kortyolgatták a fahéj illatú teát, amit csak játékból készített Boglárka, de most igazi tea volt már, és ették a süteményt, ami pont olyan volt, ahogyan azt Boglárka elképzelte: barna, omlós és szeretet-ízű.

– Add ide a kabátod, csurom vizes vagy, még meg fogsz fázni! – szólt Boglárka.

– Deho-ho-ho-gyisssh! – tüsszentette Torkonya. Ezen mind ketten jót nevettek, hiszen tudták, hogy meg fogja gyógyítani Burgoházit a tea. És ettől rögtön hatni is kezdett. De nedves a kabátját csak nem vette le…

– Hol áztál meg? Hiszen végig sütött a nap.

– Angliába nagyon sokat esik az eső. De nem is itt kezdődik igazán ez a mese…

Az égi körökben mindennek rendje van. Tudja a Nap, mikor kell feljönnie, és mikor kell átadnia helyét a Holdnak. A Hold is tudja, mikor illik nyugovóra térnie, vagy, hogy mikor mehet vendégségbe a Naphoz. Ilyenkor a Nap is illő módon fogadja, hazahívja gyermekeit, és éjszaka költözik kissé a Földre. A többi csillag sem összevissza jár ám az égbolton!

Tudják a szelek, mikor, merre fújjanak, tudják a felhők, hová tartanak, és azt is, hogy miért.

Ezért mindenki nagy boldogságban és békességben él az ági körökben.

Csak az Esőcsepp Ifjak és a Napsugár Leányok nem bírnak sosem meglenni egymással. Pedig jó játszópajtások is lehetnének, ha nem civódnának folyton. Titkon azért szerették is egymást. Ha az Esőcsepp Ifjak földet érnek, csakis a Napsugár Leányok miatt vágynak vissza az égbe.

Még réges-régen kaptak hajba, oly régen, hogy a legöregebb és legbölcsebb csillagok sem emlékeznek már, hogy miért. Sok szégyent okoztak civódásukkal a Napkirálynak és a Felhők Hercegének. Nekik nem volt egymással soha, semmi bajuk.

Szüleik végül megegyeztek, hogy ez a perpatvar tarthatatlan. Ezért ha a Sugár Leányok játszanak lenn, akkor az Esőcseppek nem tehetik ki lábukat a felhőkből. Majd ha az Ifjak járnak a földön, akkor büntetésből a Leányok ülhetnek szobafogságban. Ha mégis kibékülnének? Játszhatnak akár együtt is! De az a béke sosem tartott sokáig. Régi sérelmeikért folyton megmérgesedtek egymásra…

Éppen a Napsugár Leányok voltak soron, futkároztak szerte a mezőkön, hintáztak az ereszeken, nézegették magukat az ablaküvegekben. Az egyik leányka úgy elfáradt a nagy virgonckodásban, hogy elszenderült egy szederlevélen. Mikor kiszabott idejük lejárt, a lányok mind hazaindultak, csak ez az egy maradt a földön.

Mire ébredezni kezdett, az égboltot már ellepték az Esőcsepp Ifjak fekete hintói. Olyan sokan jöttek, hogy nem is lehetett látni az ég kékjét. Hamar észrevették a lányt, színarany ruhája és lenszőke haja messzire világlott a föld sarából. Bizony, itt nem sokáig rejtőzhet egy ilyen szépség!

– Kergessük meg! Húzzuk meg a haját! Dobáljuk meg sárral a ruháját! – visongatták az Ifjak, és menten nyomába iramodtak szélvészparipáikon. Az idősebbek kikapták a kocsisok kezéből a mennydörgés-ostoraikat, sűrűn pattogtatták a leányka felé.

Az emberek persze nem vettek észre mindebből semmit. Összébb húzták magukon a kabátjukat, és szitkozódtak, ha egy-egy szélvészparipa lerúgta a fejükről a kalapot, vagy kicsavarta kezükből az esernyőt. – Gonosz egy idő van! – morogták az orruk alá.

A kisleány meg azt sem tudta, mivé legyen, hová bújjon, körbezárták már az ifjak. Elrejtőzött hát egy fa odvába, ahová nem tudtak utána jönni a többiek.

Cseberből vederbe került szegényke! Hiszen ebben az odúban a Mord Sötét lakott, akitől fél minden kisgyerek és Napsugár Leány is.

– Hát odasiettem – folytatta rövid szünet után meséjét Torkonya. – Én is alaposan eláztam, mert ha egyszer rákezdenek a csinnadrattára az Esőcsepp Ifjak, akkor nem ismernek se istent, se embert.

Torkonya előtalálta az odvas fát, megállt alatta, és hívta a leányt, jöjjön ki. De a leány reszketett, mint a nyárfalevél, nem használt már a szép szó. Félt benn maradni, félt kimerészkedni is. Az Ifjak meg alig várták, hogy kidugja fejét a leány! Gyúrták a sárgombócokat, durrogtatták mennydörgés-ostoraikat, vadul neki-nekirontottak a lomboknak szélvész paripáikkal, hogy csak úgy recsegett az egész erdő! Még Torkonyát is végigverte az eső.

De erre már Burgoházi is szörnyű dühbe gurult. Termete hatalmasra nőtt, hangja túlharsogta a vihart, bal szeme nagyobb villámokat szórt, mint a mennydörgés-ostorok földre hulló szikrái. Na, lett is hirtelenjében csend, rend és fegyelem! A vihar paripák megtorpantak félelmükben, az Esőcsepp Ifjak meg legszívesebben fölfelé estek volna, ha ugyan tudnának ilyet!

– Így már jobb, hogy ezer kutya harapná meg a bokátokat, szedte-vette-teremtette, neveletlen kölkei! – szólt békülékenyebben Burgoházi, de tekintete még mindig félelmetesen villogott, és kalapja a fák koronáját súrolta. – Most pedig te, Napsugár leány, megköszönöd Mord Sötétnek a vendéglátást, és kijössz abból az odúból. Ne félj, nem esik semmi bántódásod. – Igaz!? – De ezt olyan hangon kérdezte ezt Burgoházi az Esőcsepp Ifjaktól, hogy még a legbátrabbak is csak alig hangon, lesütött fejjel merték mondani, hogy: Igen.

A kisleány ruhája sáros volt, szeme piros a sírástól. Arca és szépsége megsápadt. Az Esőcsepp Ifjak szégyellni kezdték magukat.

– Most aztán egy-kettő, mondjátok meg nekem, miért nem tudtok szépen játszani egymással, ahogyan az az égi lakókhoz illik. Mi végre ez a nagy haragoskodás köztetek? – kérdezte Torkonya.

– A múltkor – kezdett bele az egyik ifjú, de Burgoházi menten letorkolta…

– A múltkor, a múltkor! A múltkorjaitokat kívülről fújja már mindenki! Egyik múltkorra  a másik jön, és sose lesz vége! Világos, mint a Napkirály palotája, hogy haragban vagytok! De azt mondja meg egyikőtök, hogy miért vagytok haragban? Mire jó ez a torzsalkodás? – Mindenki sokáig hallgatott. Ekkor Torkonya összement ismét, hogy alig lehetett nagyobb, mint Boglárka két hüvelykujja. Szeme sem szórta már olyan dühösen a villámokat.

Egyszer csak így szólt a legidősebb Ifjú.

– Én vagyok a legidősebb közületek. Már vagy milliószor jártam lenn a földön, de már én sem tudom, miért veszekszünk folyton. – Odament a leányhoz, letörölt az arcáról egy csillogó fénycseppet, és ezt mondta. – Ne haragudj ránk kérlek, hogy így megkergettünk. És megdobáltunk sárral. Igazán nem volt szép dolog ez tőlünk… Van kedved játszani velünk, amíg érted jönnek?

– Szeretnék! De kérlek ti se haragudjatok ránk azért, amit a múltkor… – Hirtelen megölelte az Esőcsepp Ifjút. – Bocsánatot kérek! – És az égen gyönyörű szivárvány jelent meg, mert ennek a szónak varázsereje van…

A mese végeztével Torkonya megköszönte a teát, betakarta Boglárkát és kilépett a nyitott ablakon.

Boglárka már aludt, mikor Édesanya bejött a szobába. Bezárta az ablakot, hogy az esti hidegben meg ne fázzon kislánya.  Mélyet szívott a kintről jövő finom sütemény és tea illatából. – Valakit nagy szeretettel várhattak – gondolta.