Boglárka kora reggel ébredt. Rég érezte magát ilyen kipihentnek. Biztosan tudta, barátja, Burgoházi Torkonya ma is eljön hozzá. Ehhez nem férhetett semmi kétség.

Kipattant az ágyból, gyorsan megreggelizett. (Még szülei is észrevették, hogy milyen csuda jó kedve van.) Azután bevágtatott a fürdőszobába. Hosszabb idő alatt készült el, mint máskor.

– Biztosan szerelmes! – Viccelődött kint Édesapa, de Édesanya rosszallóan válaszolt.

– Ugyan! Hiszen most lett csak hét éves! Gyerek még…

Boglárka a fürdőszobát a legszebb ünneplőruhájában hagyta el. Úgy nézett ki, mint egy igazi királylány. Erre már Édesanya is ráncolni kezdte a homlokát, suttogva beszélgettek tovább Édesapával. Sűrűn pillantottak Boglárkára. De nem szóltak rá, hogy vegyen fel másik ruhát.  Indultak dolgozni.

Talán megérezték, amit Boglárka már tudott: igazi ünnep ez a mai nap! Dehogy volt ő szerelmes! Ám végre van egy igazán jó barátja, és ő soha többé nem lesz egyedül.    

Bement a szobájába. Burgoházinak még a színét sem látta.

– Milyen szerencse! – gondolta Boglárka. – Így legalább lesz időm rendet rakni! És neki is kezdett.

Mindent szépen helyre rakott. Várt. Semmi.

Még a polcain és a szekrényeiben is rendet tett, majd port törölgetett. Csillogott-villogott az egész szobája, mire befejezte. És várta, hogy megjelenjen Torkonya.

De nem jött.

Késik – állapította meg Boglárka.

– Jaj, mi lesz, ha éhes lesz, és én meg sem tudom kínálni semmivel!

Kivette hát a babaházból a sütőt és finom süteményt készített. Majd felrakta a teát.

Egy fertály óra múlva készen is lett mindennel, ami egy kiadós uzsonnához szükséges. Megterített a játékasztalon, a legszebb teáskészletét kereste elő.

De Burgoházi még akkor sem érkezett meg, pedig kezdett hűlni a sütemény, és már biztos a tea sem gőzölög.

Végignézett a szobáján Boglárka. Büszke volt magára, hogy ilyen takarosan tudja fogadni a vendégét. Aztán egy kicsit elhevert az ágyán (elfárasztotta a nagy munka). Arra gondolt, mi mindent fognak játszani az új barátjával.

Végül, mikor már mindent kitalált, kezdett türelmetlen lenni. Hát hová lett már ez a Burgoházi Torkonya?

Elképzelte, hogy valamilyen fontos dolga akadt. És siet már, csak előbb azt kell elintéznie. Pontosan mint Édesanyáéknak. Talán a manók hívtak össze újabb konferenciát, hogy barátját ismét maguk közé fogadják? Akkor biztosan meg kellett ott jelennie.

De hát erről szó sem lehet!

Megnézte az órát. Már régen délutánba fordult az idő. Hallgatózott, hátha hall valami kopogást, neszezést, szöszmötölést. Hátha meghallja Torkonyát. De csend költözött a házba. Semmi sem rezdült.

Lehet, hogy Burgoházi el se jön ma?

Ekkor lépteket hallott. Szaladt, szinte repült, hogy köszöntse a vendégét. De a nyíló ajtón szülei léptek be.

Boglárka nem tudta a csalódottságot elrejteni arcáról. Persze, örült, hogy hazaértek Édesanyáék. Ennek mindig nagyon örült. De most az ő nem-manó barátját várta... Megölelte szüleit és egy szót se szólva ment fel szobájába. Becsukta az ajtaját.

Az óra halkan ketyegett.

Talán nem is létezik Torkonya? Csak álmodta volna az egészet?

Kopogtattak az ajtaján. Ismerős kopogás volt ez. Nem is hitte már, hogy Burgoházi érkezik. Édesapa jött beszélgetni egy kicsit. Mielőtt bármit mondott volna, végignézett a szobán. Látta a rendet, a megterített asztalt, amin szépen kikészítve ott állt Boglárka kedvenc játékkészlete, és Édesapának az sem kerülte el a figyelmét, hogy csupán két teríték van az asztalon.

– Vársz valakit, Boglárka? – kérdezte az apukája.

– Senkit. – felelte azzal a félreérthetetlen arckifejezéssel, hogy most nem szeretne erről beszélni. Kiment hát a szobából Édesapa. Boglárka felkelt az ágyáról, hogy becsukja az ajtót – és sírva fakadt.

Puha, meleg könnyek szaladtak végig az arcán. A szoba megtelt esőillattal.

Fejét az ajtónak támasztva csendesen sírdogált. Amikor szipogott egyet, szürcsölés hangját hallotta. Várt. Semmi. Még egy szipp, és még egy szürcs.

Megfordult, hát láss csodát! – Burgoházi Torkonya ott ült a széken, és szürcsölgeti a gőzölgő, fahéj illatú teát.

– Szervusz! – köszönt Burgoházi Torkonya.

– Szia – mondta durcásan Boglárka. Végigtekintett Burgoházi ázott kalapján és kabátján. – Mit csináltál egész nap? 

– Jártam messzi Angliában, elefánton Indiában, rókán voltam rókaprém, hogy meg ne fázzon szegény. Országúton andalogtam, kismadárral eldaloltam, napos réten elterültem, az egész Földet megkerültem! Hát te mit csináltál ma?

Boglárkából majdnem föltört ismét a sírás, mert egyszerre akarta elmondani, hogy mi mindennel készült erre a találkozásra, de már este van, és már azt hitte, hogy Burgoházi nem is létezik, és…

De eszébe jutott, hogy milyen boldog volt egész nap, amikor erre a pillanatra gondolt. Egy cseppet sem érezte magát magányosnak, amíg várta Torkonyát.

– Vártalak. Köszönöm, hogy egész nap jöttél.

– Sosem vártak még sehol süteménnyel – mondta Burgoházi, és vihar-szeméből, amely most cseppet sem volt rémisztő, egy könnycsepp indult útnak, hogy felfedezze a világot.