Balázs délután átmegy Boglárkáékhoz… A kislány nem tudta kitalálni, hogy mi tévő legyen. A barátnőivel sokat játszottak, de ezek mind lányos játékok voltak. A fiúk egészen más dolgokkal töltik az időt…

Most mihez kezdjen? Legszívesebben kikérdezné Édesanyát, de valamiért nem akaródzott. Vagy Pannit, a legjobb barátnőjét, de vele sem mert a fiúkról beszélgetni. Talán ha meg tudná kérdezni Torkonyát, hogy…

– Igen? – kérdezte Burgoházi, előlépve a tükör bal sarkából.

Már megint, mintha tudná mire gondol! De ennek az érzésnek is, aminek máskor annyira örült Boglárka, most kicsit zavarba hozta.

– Szia! De jó, hogy itt vagy! Valamit meg kell beszélnünk!

– Szia! Bizony nem lehet az a valami kicsinység, ha mindjárt itt is vagyok!  – Cinkos mosoly ült ki a csálé szájra.

– Nemsokára át fog jönni Balázs, és én nem tudom, hogy mit csináljak!

– Várd. Hiszen várni már tudsz.

– Persze. De mit csináljak, ha már itt lesz?

Burgoházi leugrott az asztalról. És mire földet ért, éppen akkorára nőtt meg, mint Édesanya. Elvett egy kefét az asztalról és óvatosan elkezdte kifésülni a Kislány haját.

– Ó, hát akkor még jobb lesz! Akkor most kell megismerned őt! Elmeséltem már neked Pikkolínó, az erdei manó és Nimana, a vízitündér meséjét?

– Még nem! – szólt Boglárka, és már öklei alatt gyűlt is a mosoly szája sarkára.

– Réges-régen történt, amikor még a Földet még körös-körül erdők borították, meg tavak és patakok, amiket ma már sehol sem találhatsz meg, akkor találkozott először Pikkolínó Nimanával.

Úgy esett, hogy a manó épp az erdőt kerülte. Megnézte, minden úgy van-e, ahogyan annak lennie kell. Hiszen az erdei manóknak fontos munkájuk van ám! Ők vigyáznak arra, hogy a növények időben kidugják fejüket a föld alól, hogy a méhek a legjobb mézet gyűjthessék, hogy az Esőcsepp Ifjak is azokon a földeken játszódjanak, amik vízre szomjaznak. És egyáltalán minden az ő dolguk, ami a természet rendje szerint való.

Ahogy ment-mendegélt a lombos fák alatt, hát látja ám, hogy az egyik domboldalon a gombák még nem ébredeznek, mind a föld alatt lustálkodnak.

– Valamelyik ebadta manó már megint nem végezte el a dolgát! Ezeket a gombákat már valaki másnak fel kellett volna ébresztenie. De nem is maradnak már sokáig a föld alatt… Ejnye-no, hát megcsinálom a lustaság helyett! – ilyen jó szíve volt Pikkolínónak.

Elővette hát varázsfuvoláját, és ahol a végével rákoppantott a földre, ott azon nyomban kibújt egy barna kalap. De nagy volt ám ez a domboldal, olyan messzire kellett mennie Pikkolínónak, amilyen messze még sosem járt a birodalmától.

A domb alján egy kis tavacska állt és ebben a tóban lakott Nimana. A tündér éppen a tó felszínén szaladgált, néhol apró gyöngyfodrokat hagyva maga után. És e közben olyan szépen énekelt, hogy olyat még manó nem hallott.

Pikkolínó szinte sóbálvánnyá változott az ámulattól. Még a varázsfuvola is megállt a kezében. Ettől olyan hatalmasra nőtt egy gomba, hogy a kalapja fellökte Pikkolínót. Csak ekkor eszmélt.

Nem mert közelebb menni, nehogy megzavarja az énekest. Hallgatta egy ideig a dalt, amíg a lelkében a vágy egészen össze nem fonódott a bánattal, és hatalmassá nem növekedett. Olyan hatalmassá, hogy már lehetetlen volt bent tartani. Leült hát a gomba tönkjéhez, és a fuvolájával festette alá a dallamot. Arra járt egy szélvész paripa, akit elbűvölt ez a harmónia. Hátára vette, és vitte-vitte, olyan messzire, amilyen messze csak tudta. Hegyeken és völgyeken keresztül. Mindenkinek meg akarta mutatni, milyen szépen játszik Pikkolínó.

Hallotta Nimana is a fuvolaszót. Úgy érezte, hogy a szívéhez szólnak ezek a különös hangok, és ő engedett a hívásnak. Hátrahagyva a kis tavát belopódzott az erdőbe. De nem hagyta abba az éneklést, nehogy abbamaradjon a fuvolajáték is.

Lopakodva kereste a zene forrását. Megbújt a gomba másik oldalánál, és ráénekelt a zenére. Játszottak még egy ideig így, szavak nélkül beszélgetve, és körülöttük kizöldült az erdő, pezsgett a lét, az élet összese.

Amikor a dal végére ért, a manó eltette varázsfurulyáját, és tétován szólt a háta mögé.

– Sosem hallottam még ilyen szép éneket.

– Én se hallottam még ilyen szép zenét – szólt zavartan a tündérlány. – Hogy hívnak?

– Pikkolínónak – halk kuncogás jött a gomba mögül. – És téged?

– Nimanának.

– Lenne kedved holnap is eljönni, és énekelni nekem? Én meg játszanék…

– Te nem vagy tündér, igaz?

– Nem. Én manó vagyok.

– De a tündérek sosem szoktak találkozni a manókkal! – szólt Nimana, és szárnyra kapott, hogy elrebbenjen.

– Várj! Én egyetlen törvényt sem ismerek, ami megtiltaná, hogy tündérekkel zenéljünk! Én holnap is itt leszek, ennél a gombánál.

– Nem lesz nehéz megtalálni! – kacagta Nimana, és más el is tűnt.

Egész nap másra sem tudott gondolni Pikkolínó, mint a tündérlányra, és a dalra, amit együtt hívtak életre. Még szerencse, hogy már minden feladatát ellátta, hiszen azokra sem tudott volna figyelni.

Másnap félve közelített a gombához. Pont oda ült, ahová tegnap, hátát a gomba tönkjének vetette. De nem hallott se éneket, se semmi különös neszt. Mégsem jött el Nimana? Elővette fuvoláját, és egy olyan szomorú dallamba kezdett bele, amilyet még ősszel sem játszik, amitől a díszes levelek hullani kezdenek a fákról. Mert ekkora bánatot még ő sem ismert ezelőtt.

De alig fújta el a felvezető hangsort, a gomba másik oldaláról megszólalt a tündérlány:

– Ne ilyen szomorút, kérlek! – Tavasz költözött Pikkolínó lelkébe, ahol ezelőtt tél, zord tél honolt. – Én sem ismerek olyan törvényt, ami megtiltaná, hogy manókkal találkozzunk.

Miután eljátszottak egy rövid dalt, beszélgettek a törvényeikről, a szokásaikról, hogy mit szeretnek csinálni, mik a kedves játékaik, miről szoktak álmodozni… Elmeséltek egymásnak mindent. Sosem gondolták, hogy ennyi közös van bennük – és minden új hasonlóság, amit találtak, örömmel töltötte el őket.

Amikor már leszállt az esti hideg, ideje volt indulniuk, hogy befejezzék aznapi teendőiket. Búcsúzáskor azt mondta Pikkolínó:

– Nimana… Olyan sokat tudok már rólad. Szeretnélek látni is.

– Én is kíváncsi vagyok rá, hogy nézel ki – vallotta be kicsit szégyenlősen a tündérlány. Óvatosan előbújtak a gomba takarásából.

– Sosem láttam még ilyen kedves manót, mint te. (Pikkolínó elvörösödött. Sok szépség van a világon, de az erdei manóknak abból egy morzsányi sem jutott…)

– Én se láttam még nálad gyönyörűbb tündérlányt.

Harmadnapra Pikkolínó megkérte a Manókirályt, hogy a mostani birodalmát cseréljék el a domboldalra, ami alatt a tündér tava volt. A Manókirály tudta, hogy Pikkolínó ébresztette fel ott a gombákat, és azt is, hogy szeretne több időt tölteni Nimanával. Rá is bólintott a kérésre.

Ezután mindig együtt végezték dolgukat. Ha Nimana a Napsugárleányokkal játszott, Pikkolínó árnyékot terelgetett. Ha Pikkolínó fuvolázott a magoknak, hogy kikeljenek a földből, Nimana énekelve szőtt a Leányok hajából sálat a friss hajtásokra, meg ne fázzanak. Amikor a tündér hajnalt keltegetett, a manó éjszakát altatatott. 

A mese végeztével hová tűn aznap Torkonya? Mikor adta át helyét Balázsnak? És mit csinált akkor a kisfiú meg a kislány? Nem tudom. Boglárka sosem mesélte el nekem. De nagyon jól sikerülhetett az a találkozás, mert másnap reggel – ahogy a későbbiekben még sokszor… – együtt mentek iskolába.