Hetek teltek el, hónapok fordultak a naptárban. Boglárka nem látta Torkonyát.

Egy szép napon, amikor megint nagyon hiányzott neki kis barátja, Balázs megkérdezte tőle:

– Mi a baj?

– Olyan rég nem láttam… Hová lett ez a Torkonya megint? Nagyon hiányzik… Segíts!

Balázs már rég óta tudott Burgoháziról, a Napsugár Leányokról és az Esőcsepp Ifjakról, Mord Sötétről, Csiribiriről, mindenkiről. Bár ő maga sosem látta őket, de ismerték egymás minden titkát. Még talán azokat is, amiket maguk elől is eltitkoltak.

Útnak indultak hát. Előbb sétáltak egy nagyot, hátha összetalálkoznak Torkonyával. Aztán fára másztak, hátha rálelnek. Utána meg bújócskáztak, hátha rejtekére akadnak. Majd fogócskáztak, hátha utolérik. Kezükből távcsövet formáltak, hátha meglátják.

Ebéd után ettek egyet a játékasztalnál is, ahogyan régen Boglárka szokott, hátha Torkonya vendégségbe jön. Majd kifeküdtek a fűbe, nézték a felhőket. Hátha Torkonya megérkezik. Majd tükrökkel játszottak, hátha megjelenik. Feltűntek egymásnak, hátha Torkonya is feltűnik. De nem bukkantak a nyomára, nem leletek rá, nem érték utol, és nem látták meg. Torkonya Vendégségbe sem jött, nem érkezett, és még csak meg sem jelent.

Boglárkának elszorult a szíve, majdnem sírva fakadt. Leült a földre.

– Torkonya, kérlek, gyere elő! Annyira hiányzol!

Balázs mellé ült, megkérdezte Boglárkától.

– Nem azt mondtad, hogy ha hívják, akkor sosem jön?

– De…

– És nem azt mondtad, hogy ha keresik, sosem találják meg?

– De…

– Nem szeretnél mást játszani?

– De… Szeretnék. – Szólt Boglárka csendes mosollyal.