– Itt is vagyok! – szólt egy este a virágcserép, majd mintha tótágast akarna állni, hirtelen megfordult. A váza ettől egyszerre nagy, fekete kalappá változott, és alatta ott volt a kabátját leporoló Torkonya.
– Félek. Olyan sötét van!
– Szegény Mord Sötét, ha hallaná! Biztos nagyon elszomorodna. Szerencse, hogy már elment.
– Itt járt? – kérdezte Boglárka, és a takarót a feje búbjáig húzta.
– Hát persze! Ki más is hozhatta volna neked ide ezt a finom, puha éjszakát! – Teleszívta tüdejét az estével, mintha virágot szagolna. Boglárka még mindig félt, de győzött benne a kíváncsiság. És már nem is volt olyan egyedül. Bárcsak Balázs is itt lehetne!
(Szerencse, hogy éjszaka volt, így nem láthatta senki, hogy Boglárka – bár maga se tudta miért – a füle hegyéig elvörösödött. Talán mert szégyellte, hogy fél a sötétben? Balázs biztos sokkal bátrabb...)
– Szerintem meg kellene ismerkednetek! – mondta Torkonya, és leült a párnára.
– Nem biztos, hogy örülne, ha meghívnánk ide. Te magad mondtad, hogy Mord!
– De hiszen ez csak a gúnyneve! – nevette el magát Torkonya. – Régen úgy nevezték: az Éjszaka Őre. De igen sokan féltek tőle, ezért csúfolták Mord Sötétnek, aztán valahogy rajta ragadt. Az igaz, hogy a modorán volna mit javítani. De gondolj bele: nehéz kedvesnek lenni, ha mindenki fél tőled. Meg egyébként is, amolyan hallgatag fajta. Ha legközelebb jövök, őt is elhozom magammal, rendben?
– Jó – mondta Boglárka. Próbálta lenyelni a torkában gyűlő gombócot.
– De ígérd meg kérlek, hogy nem fogsz tőle félni. Igazán kedves a Mord Sötét, meglátod.
Majd’ egy hónap telt el, mire Burgoházi újra jött. De milyen egy hónap volt az! Kitört a nyári szünet, elősorolni is nehéz lenne, mi mindent csináltak Balázzsal.
Aznap este Balázs épp a nagymamájánál volt, és Boglárka érezte, hogy ma Torkonya ismét jönni fog. Feltette a szokásos fahéj illatú teát, amit Burgoházi igazivá fog varázsolni, ha itt lesz. Készített volna süteményt is, de nem igazán tudta, mit is eszik a Mord Sötét. Talán fényt?
– Dehogyis! – nevetett fel Torkonya Boglárka háta mögött. Úgy tűnt, egyedül érkezett.
– Hát mégsem tudott eljönni a Mord Sötét? – kérdezte Boglárka, és egy kicsit megkönnyebbült…
– Úton van már. Csak még kifényesíti az utolsó csillagot is. Mire kinyitod az ablakod, már itt is lesz.
Boglárka szélesre tárta az ablakot. Arcát megsimogatta a langyos nyári koraest. És a látóhatáron, mintha csak valami füst gomolyogna elő, jött Boglárkáék háza felé a Sötét.
A látóhatáron? Ez a füst volt maga a határ, a látó és a láthatatlan között. Ahogy közelgett, úgy fogyott a világ.
A Sötétség végül ellepte Boglárkáék házát, bebújt az ablakon, kitöltve az egész szobát. Már Burgoházi tűz-szeme sem látszódott.
– Szervusz barátom! – köszöntötte őt Torkonya.
– Üdvözlöm a Mord Sötét bácsit! – szólt akadozva Boglárka. Fülelt, de nem hallott választ. Aztán, mintha csak gondolná, egy hang szólt a fejében. A hang telt volt, mintha hegyek mélyéből szólna, és tiszta, mint a fém. Mégis barátságos és megnyugtató.
– Ááááá! Szia Boglárka. Sokat hallottam már rólad. Örülök, hogy végre találkozunk.
Boglárka zavarba jött, hiszen hozzászokott, hogy ha beszélget valakivel, akkor azt hallja is, nem csak tudja, mit gondol a másik.
– Mord Sötét az Éjszaka Őre. Ő vigyáz rád, miközben alszol. Ha hangoskodna, akkor elűzné az emberek szeméről az álmot, és ők felébrednének. Ezért beszél hozzád így – világosította fel Torkonya Boglárkát a sötétben.
– Látom, hogy te is félsz tőlem egy kicsit. De nem baj, ehhez már hozzászoktam. Ezért nem is szoktam beszélgetni az emberekkel. Mind megijednek tőlem. De látom azt is, hogy bátor kislány vagy, és a félelem mellett ott játszik benned a kíváncsiság... És látom, hogy szeretettel vártál. Ez nagyon jól esik. Köszönöm.
– Hogyan látod ezeket a dolgokat? Hiszen én az orrom hegyéig sem látok!
– A szemnek fényre van szüksége, hogy lássa a dolgok felszínét. De az igazán fontos dolgok mindig mélyebben történnek. Én a lelked mélyére is látok – s ehhez nem kell szem,– és ezért ismerlek téged.
– Reméltem, hogy én is láthatlak.
– De hiszen látsz! – kacagott Boglárka gondolatai közt az Éjszaka őre. Nevetése ezer harang. – Jobban, mint bármelyik ember a világon. Ha látnál valamit, az már nem én lennék. A felszín hiánya vagyok.
– Félek – ismerte be Boglárka.
– Mitől félsz?
– A sötéttől. Hogy mi rejtőzik ott, ahová nem látok be.
– Én mindenkit megvédek, amíg Sötét van.
– De te most itt ülsz velünk! Ki vigyáz édesanyáékra?
– Szerinted édesanyádék szobájában most világos van?
– Nem hiszem.
– Ezért ott is Én vagyok.
– De akkor miért vannak boszorkányok, és miért vannak félelmetes dolgok az éjszakában? – kérdezte Boglárka, aki valamitől egyre feszültebb lett.
– Csak azért, mert valaki gonosz, még szabadon élhet. Én arra vigyázok, hogy nehogy bántani tudjanak valakit.
– De még mindig félek.
– Tudod te, hogyan születnek ezek a lények?
Boglárka nem tudta. Azt igen, hogy vannak vasorrú bábák, vannak sárkányok – bár még egyet sem látott. Tudta, hogy vannak Rossz dolgok a világban. De hogy hogyan keletkeznek? Arról nem szólnak a mesék.
– Az emberek félelmei hívják őket életre. Ha a szemed elveszíti a felszínt, kénytelen vagy a mélybe látni. Néztél már le szakadékba? Érezted már, milyen rettentő tud lenni a mélység? Az ember elalvás előtt még beleszédül önmaga mélységeibe. Ott fortyog lenn a félelem, a harag. És mivel nem látják a felszínt, nem tudják, hogy ez a rossz kívül van-e, vagy belül. Ha úgy hiszed: Ez kívül van, akkor megszületik egy boszorkány, vagy egy kobold…
– Hát ilyen rosszak az emberek?
– Szó sincs róla. A mélység rejti a legszebb dolgokat is. A tenger mélye az igazgyöngyöt, a lélek mélye a szeretetet, a szerelmet, az örömöt. Ha Sötét lesz, és elcsendesül a zsibongás, nézz a mélységeidbe. Gondolj Balázsra, és meglásd, aznap éjjel tündér és pillangó születik majd. Hiszen minden ember a felszín alatt: Jó.
Még sokáig beszélgetett mindenféléről Boglárka a Mord Sötéttel. A kislány többet nem félt az után elalvás előtt.