De Boglárkáék titka – mint a titkok általában – hamar kiderült. És ehhez még elárulni sem kellett senkinek. Szünetekben együtt játszottak, folyton egymást választották, ha párba kellett állni, haza is együtt mentek.

Egy nap Karcsi még el akarta mondani Balázsnak, hogy szerinte miért volt sokkal erősebb és menőbb a stegosaurus, mint az ankylosaurus. De már sorakozó volt, és Balázs megint Boglárka kezét fogta meg. Karcsiban felizzott a harag, és lángja a nyelvéig csapott fel.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár! Egy tányérból esznek, mindig összevesznek!

Először csak ez az egy gyerek csúfolta őket, majd néhány, végül mindegyik. És nem csak őket csúfolták, hanem a Másikat is, akit annyira szerettek, és az érzést is, amivel… Kár, hogy a legszebb dolgokat ennyire könnyű kigúnyolni.  Lassan kerülni kezdték egymást.

És Boglárka – mint régen annyiszor – ismét szörnyen magányosnak érezte magát. A kormos gyertyatartó ekkor fekete kalappá változott. Alatta pedig – minek is mondani…

– Mi a baj? – Kérdezte Torkonya.

– Mintha nem tudnád! Mindenki minket csúfol. Azt kívánom, bárcsak sose csúfolnának minket!

– Akkor már nincs is más dolgod, mint megtalálni a minden kívánságot teljesítő cseresznyefát, leszakítani egyet a gyümölcséből.

– És tudod, hol van ez a cseresznyefa?

– Hát hogy ne tudnám! De nincs éppen egyközel ide. Tudod úgy esett a dolog, hogy egyszer három testvérpár útnak indult szerencsét próbálni.

Három éven keresztül vándoroltak szerte a világban, átlépve a Napot, maguk mögött hagyva a Holdat, de nem akadtak a szerencséjük nyomára. Egyszercsak hallják, hogy valaki keservesen sír egy verem mélyén. Gondolt egyet a három testvér, ha már a saját szerencséjükre nem akadtak, legalább mások balsorsán enyhítsenek. A verem alján egy gyönyörű szép barna hajú lány sírdogált. Kimentették őt.

– Jó tett helyébe, jót várjatok, ifjú vándorok! Én vagyok a Szerencse. Éppen három éve estem a verembe, és nem tudtam kijönni. Hálából, hogy kiszabadítottatok, mindannyitoknak teljesítem egy kívánságát!

A legidősebb testvér megunta már a folytonos úton levést, szeretett volna megtelepedni. Ezért azt kívánta, legyen olyan gazdagsága, hogy pénzek szűkét sose lássa! Nevetett a Szerencse, és adott neki egy almamagot.

– Ültesd el ezt az almát, és kívánságod teljesülni fog.

A középső testvérnek nagyon megtetszett a Szerencse. Ezért azt kívánta tőle:

– Legyen enyém a legszebb leány a világon!

Kacagott a Szerencse és egy körtemagot adott a fiúnak.

– Ültesd el ezt a körtét, és kívánságod teljesülni fog. Te mit kívánsz, legkisebb legény?

Ráncolta a homlokát az ifjú, ezer és ezer kívánság hadakozott a fejében. Melyiket válassza?

– Nem tudom még mit kívánjak...

Elmosolyodott a leány, és adott neki egy cseresznyemagot.

– Ha kitaláltad, mit kívánsz, ültesd el ezt a cseresznyét, és meglásd, teljesülni fog!

Nagyon megörültek az ajándékoknak a szegénylegények. Mivel útjuk végéhez értek, kezet ráztak, és elbúcsúztak egymástól.

A legidősebb fiú délnek indult, és hamarosan egy tengerparti kereskedővárosba ért. Szállást kért a fogadóstól, elültette egy cserépbe az almamagot, hát láss csodát, reggelre egy kicsi almafa állt a cserépben, és három szép aranyalmát termett.

A középső fiú északnak indult, hamarosan egy városba ért. Itt beállt fegyverkovácsnak, elültette a körtefáját, és hiszed, vagy sem, reggelre egy szép sudár körtefa állt a kovácsműhely mögött. Leszakajtott egy gyümölcsöt, kettévágta, hát benne kuporgott, egy vörös, göndör hajú lány, a leggyönyörűbb kerek e világon.

A legfiatalabb keletnek vette az irányt. Sajgott már a lába a szertefoszlott bakancsban, átjárta a hideg rongyos ruháját. Arra gondolt, hogy de jó lenne most egy új rend ruha. Már majdnem elvetette a magocskáját, mikor eszébe ötlött, hogy az új ruhát is megszaggatják majd az ágak, az új bakancs is elvásik egyszer. És akkor volt kívánság, nincs kívánság.

Egyik testvér sem tudta még, hogy milyen csalfa nő a szerencse! Bizony pórul jár mindenki, aki csak benne bízik!

A legidősebb fiú vett egy hatalmas házat az aranyalmákból, a fácskát elültette a kertben, ami hatalmasra nőtt, és minden reggelre annyit termett, hogy hiába szórta két kézzel a pénzt az ifjú, sosem fogyott ki belőle.

A második fiú vett magának egy kis házat, elvette feleségül a világ legszebb lányát.

Ezalatt az ifjú tovább vándorolt, egy nagy folyóra akadt.

– Hejj, de szeretnék átjutni a túlpartjára, megnézni, milyen ott a világ! De túl sebes a sodrása, átúszni bizony nem lehet. Milyen jól jönne most egy csónak! – És már majdnem elültette a magocskát, mire eszébe jutott, hogy neki is van ám jó szekercéje, és kovája! Nosza, kivágott egy vastag fát, kiégette a belsejét, igen takaros kis kenut csinált magának, az ágakból faragott evezőket, és nekivágott a folyónak. Miközben evezett, egyre törte a fejét, hogy mit kívánhatna.

– Ejnye, no, már majdnem kívántam magamnak szép rend ruhát, ami hamar tönkremegy. Majdnem kívántam csónakot. De készítettem magamnak s így nem lett oda a kívánság!

Sok évvel később elhatározta a Szerencse, megnézi, mihez kezdett a maga kívánságával a három testvér. Elment hát a legidősebbhez. Látta, hogy bár mindene megvan, amit csak pénzért meg lehetett venni szerte a világon, mégse boldog. Nem tudott örülni már semminek. A Szerencse kinevette, és mint sok évvel ezelőtt, megint elhagyta ezt a férfit.

Ezalatt a legkisebb fiú, aki szerte bejárta a világot, és sok mindent látott és tapasztalt már, szintén letelepedett. Épített magának egy házikót, nem nagyobbat annál, mint amire szüksége volt, és derekasan dolgozott, hogy meglegyen a betevő falatja.

Hét esztendővel rá meglátogatta a középső fivért is a Szerencse. Férfikorának virágában járt már. A felesége is megtartotta korához méltó szépségét. Benézett hozzájuk a Szerencse is egy huszárkapitány képében, hát látta ám, hogy a fegyverkovács sem boldog a feleségével. Mert hiába volt csudaszép az asszonyka, folyton perelt a férjével, hogy nem keres elég pénzt. És a katonatisztekre is szívélyesebben mosolygott, mint férje-urára. Mint sok évvel ezelőtt, most is kikacagta őt a Szerencse, és többet nem nézett feléjük.

Amint kitelt újabb hét esztendő, meglátogatta ősz öregember képében a Szerencse a legkisebb fivért, aki maga is megéltesedett akkorra már. De a cseresznyemagot még mindig tarisznyájában hordozta. Rámosolygott a szerencse és így szólt:

– Öregember, öregember. Nem sok tavaszt látsz már, kívánj hát valamit.

– Mindenem megvan, amire szükségem van, nincs több vágyam ennél. Ami kellett, azt elértem magamnak. Sőt még többre is futotta: feleségem lett, kiről bár tudom, hogy nem ő világ legszebb asszonya, én még is annak látom. Gyermekeim is lettek, és unokáim. Ha elhagyja testemet az élet, nem távozom üresen, másokra is hagyok eleget. De igazad van, el ne vesszen ez a kívánság. Ezért azt kérem tőled, hogy elvetem ezt a magot, és aki bölcsebb nálam, találjon rá. És ha szakít a gyümölcséből, teljesüljön egy kívánsága, ha én már nem tudtam mit kívánni.

Hát így esett meg hogy van a világban egy cseresznyefa, ami teljesíti a kívánságokat.

– Köszönöm a mesét, Torkonya. Talán máskor elmegyünk a Fához – mondta Boglárka. – Most dolgom van.

És átment játszani Balázshoz. Tudta, sokkal fontosabbak egymásnak, mint az összes gúnyolódás.

Torkonya elmesélte nekem később, hogy százévente egyszer valaki ráakad arra a cseresznyefára. De soha senki nem kívánt még tőle.

– Ma délután focizik. – jelentette ki e súlyos tényt köszönés nélkül Boglárka. Hátra se nézett. Egyszerűen érezte, hogy a babái közt ül még valaki, hosszú, mélykék kabátban. – Pedig vele akarok játszani! Ő miért nem szeretne most velem lenni?

A Burgoházi felállt a babák közül, és a kislány szekrényéhez lépett. Keresgélni kezdett. De figyelt minden szóra, a hangok rezdüléseire is. Majd belefogott egy történetbe.

– Élt réges-rég egy Herceglány. De olyan gyönyörű volt, hogy hetedhét határban sem találtak olyan tavaszi virágot, amely vetekedhetett volna szépségével. Pedig sok kincset ígért a Herceglány annak, aki hoz neki egy olyan virágot, ami méltó lenne hozzá.

Naphosszat érkeztek a próbálkozók. Egyszerű vándorlegények, akik útjuk során völgy mélyén bújó ibolyákra leltek. Jöttek a földművesek, telt bokrétányi pipaccsal és búzavirággal. Juhászok százszorszéppel, és nősszirommal. Arab kertészek a legszebb rózsáikat hozták, amilyet maga Seherezádé sem látott még. Jöttek a királyfik, üvegházaikból a csodálatos orchideákat hozták a Herceglány elé. De a virágok mind sápadozni kezdtek, mikor meglátták a Herceglányt.

Egy napon egy távoli országokat megjárt kereskedő különös magokat hozott magával. Sosem láttak még ilyet az előtt a herceglány országában!

– Milyen virágok lesznek ebből? – Kérdezte az utazót.

– Éppen olyanok amilyenné neveled őket. Ha szépen neveled majd a virágodat, ők is szép virágokat hajtanak. Ha nem szeretettel gondozod, hát ványadtabbak lesznek, mint az októberi árvacsalán.

(Torkonya egy hosszú, piros szoknyát terített az ágyra.)

Hitte is meg nem is a Herceglány, ezért azt mondta a nagy utazónak:

– A palotámban maradsz, amíg ezek a magok virágba nem borulnak. Ha valóban olyan szépek lesznek ezek a virágok, ahogy ígéred, gazdagon mehetsz, amerre a lábad visz. De ha nem mondasz igazat, fejedet vesszük.

A kereskedővel úgy bántak, ahogy a legelőkelőbb vendégekkel szokás. A Herceglány pedig kihirdetette, hogy mindenki a földjéből hozzon egy vedernyit a palotába, és akié a legjobb föld lesz, egy ládikónyi aranyat kap érte.

Érkezett jó zsíros föld mindenfelől, a Herceglány mindbe belenyúlt. Nem félt, hogy keze összepiszkolódik. A legpuhábbat kiválasztotta. Elővett egy arany virágcserepet, beletette a fekete földet, és abba dugta a magokat. Utána kihirdetette, hogy országa minden folyóvizéből hozzanak föl neki egy kancsó vizet. Aki a legjobb vizet hozza, annak a kancsóját igazgyöngyökkel telten adja vissza. Jött is annyi kancsó víz, hogy egy tavat is kiadott már. A herceglány mindet megkóstolta, és kiválasztotta, melyik a legjobb ízű. Minden hajnalban maga ment el ahhoz a patakhoz, gyémántos kannáját telemerítette, és azzal öntözte a növényét.

Egy hónap sem telt bele, máris kibújt a földből az első zöld levelét. Nagyon megörült a Herceglány, hiszen ez volt az első virág, amit ő nevelgetett. Minden nap figyelte a növényt, nézte ahogyan szárba szökken.

 Egy újabb hónap múlva olyan gyönyörű virágot hajtott, hogy a Napkirály is csak ámulva nézte!

A Herceglány gazdagon megjutalmazta a kereskedőt, majd a virágot belső szobájába vitte. Álló nap csap gyönyörködött a szirmok harmóniájában.

De hamarosan a virág fonnyadni kezdett, és úgy múlt el szépsége, hogy a Herceglány szíve majd beléhasadt.  

Hívatta varázslóit, hogy tűntessék el a bajt. De egyiknek sem sikerült. Fölkérette hát papjait, kérjenek csodát virágjára. De egyiknek sem sikerült. Szólította hát kuruzslóit, hogy akadályozzák meg a romlást. De egyiknek sem sikerült. És a növény már alig élt.

(Burgoházi egy fehér blúzt tett a szoknya mellé. )

Ekkor felment hozzá a galambszín-szakállú kertész.  Pedig senki sem küldetett érte.

– Herceglány! – Mondta – Itt már nem segít sem varázslat, sem hit, sem boszorkányság. De ültesd ki a palotád elé a kertbe, és meglásd, új erőre fog kapni virágod.

– De hát itt is jó, fekete földbe ültettem. Aranyos virágcserépbe raktam. Gyémántos kannából locsolgattam hűs forrásvízzel.

– A virágodnak szüksége van a gondoskodásodra, hogy élhessen. De szüksége van térre is, hogy gyökerét mélyen a földbe ereszthesse. Szüksége van a szellők fúvására, hogy ellen állhasson, és megerősödhessen. Ha nem éri napfény, nem tud benne tündökölni sem.

(Végül egy vörös pántlikát vett elő Torkonya, majd bezárta a szekrényajtót.)

– De én szeretném, ha virágom csak nekem nyílna, csak nekem illatozna.

– Megértelek. De úgy el fog hervadni. Kevesebb illata lesz-e a virágodnak, ha más is szagolhatja? Nem tudja-e majd mindenki, hogy általad, és neked olyan szép ez a virág?

A Herceglány és az öreg kertész végül kiültette a virágot a palota elé, ahol a növény új erőre kapott, és fává hatalmasodott. Csodájára is jártak széles e világon, ahogyan a Herceglánynak is, akit elneveztek Virágszép Hercegkisasszonynak.

Eddig tartott a mese. Ideje indulnom. – Búcsúzott el Torkonya.

– Tudom. – Mosolyogta Boglárka – Köszönöm.

– Tudom. – Mosolyogta vissza Burgoházi.

Boglárka szépen felöltözött, és sietett ki a focipályához. Már nem akart, együtt játszani Balázzsal, pusztán csak szurkolni akart neki.

Az összes fiú a térről titokban irigyelni kezdte Balázst. És Balázs is, mintha csak ördög bújt volna a lábába, olyan jól játszott. Kicselezett mindenkit, három gólt is rúgott. Pedig mielőtt Boglárka megérkezett volna, csak ímmel-ámmal tologatta a labdát.Ez nem is csoda, hiszen amíg Boglárka otthon készülődött, Balázs szíve hol a labda felé – hol pedig a Kislány háza felé húzott.

A meccs után Balázs hazakísérte Boglárkát, éppúgy, mint mikor Boglárka eltévedt. De most Torkonya sehol nem volt, ahogy a félelem sem. De egy új érzés lepte meg őket. Büszkék voltak egymásra.

– Itt is vagyok! – szólt egy este a virágcserép, majd mintha tótágast akarna állni, hirtelen megfordult. A váza ettől egyszerre nagy, fekete kalappá változott, és alatta ott volt a kabátját leporoló Torkonya.

– Félek. Olyan sötét van!

– Szegény Mord Sötét, ha hallaná! Biztos nagyon elszomorodna. Szerencse, hogy már elment.

– Itt járt? – kérdezte Boglárka, és a takarót a feje búbjáig húzta.

– Hát persze! Ki más is hozhatta volna neked ide ezt a finom, puha éjszakát! – Teleszívta tüdejét az estével, mintha virágot szagolna. Boglárka még mindig félt, de győzött benne a kíváncsiság. És már nem is volt olyan egyedül. Bárcsak Balázs is itt lehetne!

(Szerencse, hogy éjszaka volt, így nem láthatta senki, hogy Boglárka – bár maga se tudta miért – a füle hegyéig elvörösödött. Talán mert szégyellte, hogy fél a sötétben? Balázs biztos sokkal bátrabb...)

– Szerintem meg kellene ismerkednetek! – mondta Torkonya, és leült a párnára.

– Nem biztos, hogy örülne, ha meghívnánk ide. Te magad mondtad, hogy Mord!

– De hiszen ez csak a gúnyneve! – nevette el magát Torkonya. – Régen úgy nevezték: az Éjszaka Őre. De igen sokan féltek tőle, ezért csúfolták Mord Sötétnek, aztán valahogy rajta ragadt. Az igaz, hogy a modorán volna mit javítani. De gondolj bele: nehéz kedvesnek lenni, ha mindenki fél tőled. Meg egyébként is, amolyan hallgatag fajta. Ha legközelebb jövök, őt is elhozom magammal, rendben?

– Jó – mondta Boglárka. Próbálta lenyelni a torkában gyűlő gombócot.

– De ígérd meg kérlek, hogy nem fogsz tőle félni. Igazán kedves a Mord Sötét, meglátod.

Majd’ egy hónap telt el, mire Burgoházi újra jött. De milyen egy hónap volt az! Kitört a nyári szünet, elősorolni is nehéz lenne, mi mindent csináltak Balázzsal.

Aznap este Balázs épp a nagymamájánál volt, és Boglárka érezte, hogy ma Torkonya ismét jönni fog. Feltette a szokásos fahéj illatú teát, amit Burgoházi igazivá fog varázsolni, ha itt lesz. Készített volna süteményt is, de nem igazán tudta, mit is eszik a Mord Sötét. Talán fényt?

– Dehogyis! – nevetett fel Torkonya Boglárka háta mögött. Úgy tűnt, egyedül érkezett.

– Hát mégsem tudott eljönni a Mord Sötét? – kérdezte Boglárka, és egy kicsit megkönnyebbült…

– Úton van már. Csak még kifényesíti az utolsó csillagot is. Mire kinyitod az ablakod, már itt is lesz.

Boglárka szélesre tárta az ablakot. Arcát megsimogatta a langyos nyári koraest. És a látóhatáron, mintha csak valami füst gomolyogna elő, jött Boglárkáék háza felé a Sötét.

A látóhatáron? Ez a füst volt maga a határ, a látó és a láthatatlan között. Ahogy közelgett, úgy fogyott a világ.

A Sötétség végül ellepte Boglárkáék házát, bebújt az ablakon, kitöltve az egész szobát. Már Burgoházi tűz-szeme sem látszódott.

– Szervusz barátom! – köszöntötte őt Torkonya.

– Üdvözlöm a Mord Sötét bácsit! – szólt akadozva Boglárka. Fülelt, de nem hallott választ. Aztán, mintha csak gondolná, egy hang szólt a fejében. A hang telt volt, mintha hegyek mélyéből szólna, és tiszta, mint a fém. Mégis barátságos és megnyugtató.

– Ááááá! Szia Boglárka. Sokat hallottam már rólad. Örülök, hogy végre találkozunk.

Boglárka zavarba jött, hiszen hozzászokott, hogy ha beszélget valakivel, akkor azt hallja is, nem csak tudja, mit gondol a másik.

– Mord Sötét az Éjszaka Őre. Ő vigyáz rád, miközben alszol. Ha hangoskodna, akkor elűzné az emberek szeméről az álmot, és ők felébrednének. Ezért beszél hozzád így – világosította fel Torkonya Boglárkát a sötétben.

– Látom, hogy te is félsz tőlem egy kicsit. De nem baj, ehhez már hozzászoktam. Ezért nem is szoktam beszélgetni az emberekkel. Mind megijednek tőlem. De látom azt is, hogy bátor kislány vagy, és a félelem mellett ott játszik benned a kíváncsiság... És látom, hogy szeretettel vártál. Ez nagyon jól esik. Köszönöm.

– Hogyan látod ezeket a dolgokat? Hiszen én az orrom hegyéig sem látok!

– A szemnek fényre van szüksége, hogy lássa a dolgok felszínét. De az igazán fontos dolgok mindig mélyebben történnek. Én a lelked mélyére is látok – s ehhez nem kell szem,– és ezért ismerlek téged. 

– Reméltem, hogy én is láthatlak.

– De hiszen látsz! – kacagott Boglárka gondolatai közt az Éjszaka őre. Nevetése ezer harang. – Jobban, mint bármelyik ember a világon. Ha látnál valamit, az már nem én lennék. A felszín hiánya vagyok.

– Félek – ismerte be Boglárka.

– Mitől félsz?

– A sötéttől. Hogy mi rejtőzik ott, ahová nem látok be.

– Én mindenkit megvédek, amíg Sötét van.

– De te most itt ülsz velünk! Ki vigyáz édesanyáékra?

– Szerinted édesanyádék szobájában most világos van?

– Nem hiszem.

– Ezért ott is Én vagyok.

– De akkor miért vannak boszorkányok, és miért vannak félelmetes dolgok az éjszakában?  – kérdezte Boglárka, aki valamitől egyre feszültebb lett.

– Csak azért, mert valaki gonosz, még szabadon élhet. Én arra vigyázok, hogy nehogy bántani tudjanak valakit.

– De még mindig félek.

– Tudod te, hogyan születnek ezek a lények?

Boglárka nem tudta. Azt igen, hogy vannak vasorrú bábák, vannak sárkányok – bár még egyet sem látott. Tudta, hogy vannak Rossz dolgok a világban. De hogy hogyan keletkeznek? Arról nem szólnak a mesék.

– Az emberek félelmei hívják őket életre. Ha a szemed elveszíti a felszínt, kénytelen vagy a mélybe látni. Néztél már le szakadékba? Érezted már, milyen rettentő tud lenni a mélység? Az ember elalvás előtt még beleszédül önmaga mélységeibe. Ott fortyog lenn a félelem, a harag. És mivel nem látják a felszínt, nem tudják, hogy ez a rossz kívül van-e, vagy belül. Ha úgy hiszed: Ez kívül van, akkor megszületik egy boszorkány, vagy egy kobold…  

– Hát ilyen rosszak az emberek?

– Szó sincs róla. A mélység rejti a legszebb dolgokat is. A tenger mélye az igazgyöngyöt, a lélek mélye a szeretetet, a szerelmet, az örömöt. Ha Sötét lesz, és elcsendesül a zsibongás, nézz a mélységeidbe. Gondolj Balázsra, és meglásd, aznap éjjel tündér és pillangó születik majd. Hiszen minden ember a felszín alatt: Jó.

Még sokáig beszélgetett mindenféléről Boglárka a Mord Sötéttel. A kislány többet nem félt az után elalvás előtt.

Burgoházi aznap reggel a fogkrémes tubusban bújt meg. Jót nevetett Boglárka, amikor az éppen ébredező Torkonyát nyomta ki a fogkeféjére.

– Ilyen korán, ilyen szép napon, máris ilyen szomorú a Kis Hölgy?

– Olyan szépet álmodtam! – szólt szomorú mosollyal Boglárka. – Úgy sajnálom, hogy véget ért! Azt álmodtam, hogy…

– Itt járt volna Csiribiri? – vágott közbe izgatottan Torkonya, s messze repült az álmosság a szeméről. A vihar és a meleg szeméről is. – És én nem is találkoztam vele? Milyen nagy kár! – sebesen nézett körbe, mintha nyomát keresné…

– Kiribiri? – kérdezte Boglárka.

– Hát Csiribiri, a jószívű álommanó! Régi jó barátom ő, kár, hogy nem találkoztunk!

– De hát honnan tudod, hogy itt járt? Hiszen rég voltál nálam, napját sem tudom megmondani, mikor!

– Ha olyan szépet álmodtál, hogy reggel sajnálod, hogy felébredtél, azt az álmot csakis Csiribiri hozhatta el hozzád! Szeretnék meginni vele egy csésze teát!

– Hát hívd el őt is hozzám vendégségbe!

– Nem lesz az olyan egyszerű! – dörgölte meg homlokát Torkonya - Ő ugyanis egy igazi álommanó, nem láthatja ám őt akárki földi halandó! És egyébként is, csak akkor jön el, ha te már alszol… De te talán ide tudnád hívni.

– Én? Hogyan?

– Van egy varázsige, amit ha elmondasz, és elalvás előtt nagyon erősen gondolsz valami szépre, eljön, és elmeséli neked. De ehhez egészen addig arra kell gondolnod, amíg el nem alszol, másra nem szabad!

– És mi a varázsige? –Kérdezte Boglárka, már mosolyogva…

– Így szól:

Van ki nem, és van ki hiszi:

Él egy manó, de nem vizi,

Úgy hívják, hogy Csiribiri.

Szája Mese, szeme Való,

Hármat lép, és kiált: hahó!

Ő bizony egy álommanó.

Zsákját már a hátán viszi,

Elmegy ahhoz, ki elhiszi.

Ez a mese ilyen pici,

Jöjj el hozzám Csiribiri!

– Van ki nem, és van ki hiszi? – ismételte Boglárka, nehogy elfelejtse… – Ez mit jelent?

– Azt, hogy van, aki még hisz a manókban, és van, aki már nem. A manók is szívesebben jönnek el olyan emberekhez, akik még hisznek bennük. Ezért álmodnak többet a gyerekek, mint a felnőttek.

– Szája Mese, szeme Való… De hát ennek semmi értelme!

– Már hogy ne volna! – csodálkozott el Torkonya. – Csiribiri az egyik legöregebb álommanó a világon. Réges-régen, amikor még fiatal volt, csupa olyan álmot suttogott az emberek szemére, amik nappal is megtörténtek velük, és az emberek örültek, hogy újra átélhették mindezt a szépet. De ahogy telt-múlt az idő, úgy találta, a világ már nem olyan szép, mint egykor volt. Ezért egyre színesebben mondta el ezeket a történeteket, hogy végül már semmi köze sem volt valósághoz. Nem akarta, hogy az embereknek ilyen szomorú világot kelljen álmodniuk. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a világ lett egyre rosszabb, csak azt, hogy Csiribiri látása romlott meg öregségére.

– Hármat lép, és kiállt, hahó? – kérdezte Boglárka.

– Ez egyszerű… Első lépéssel megkerüli a világot. A másodikkal már szobád ajtajában áll, a harmadikkal párnádon terem. Ha azt mondja hahó, akkor kinyílik az álomzsákja. Csak nem gondolod, hogy annyi szép álmot mind a fejében tudna tartani? De most mennem kell, ne haragudj! Este találkozunk! – és a fogkeféről fejest ugrott a csapba. Boglárka utána nézett, de már csak a lefolyót látta Torkonya kalapja helyén.

Estére előkerült Burgoházi, eljött ismét a Mord Sötét is, mert ő is találkozni szeretett volna Csiribirivel. Boglárka ágyba bújt, elmondta a varázsigét, egy szép álomra gondolt, és hamarosan el is aludt.

Olyan korán kelt, hogy még Mord Sötét ott volt náluk.

– Itt járt! – mondta egyszerre Boglárka és Torkonya. Burgoházi vidáman, mert örült, hogy újra látta régi barátját, Boglárka szomorúan, mert sajnálta, hogy vége lett a szép álomnak. És egyszerre gondolta velük ezt a Mord Sötét is…

– Mit álmodtál? – kérdezte Torkonya

– Hú, olyan szépet! Jó jegyet kaptam az iskolában, ezért Édesapa hozott nekem ajándékba egy kiskutyát. És nem kellett munkába sietniük, hanem elvittük sétálni, és velünk jöhetett Balázs is, és… – a hangja mind panaszosabbá vált.

– No, jól van, Kis Hölgy, ne szomorkodj! – szólt szeretettel teli Torkonya, és meleg tűz szeme még a Mord Sötétjén is átderengett. – Beszéltünk Csiribirivel! Holnap este láthatod!

Először fordult elő, hogy este Torkonyának kellett várnia Boglárkára. Míg várt megterítette az asztalt, pont úgy, mintha csak a tegnapi játékokat felejtette volna elöl Boglárka.

Mord Sötét is beköltözött már a szobába, de Boglárka még sehol nem volt. Ő egyszerre érkezett Csiribirivel.

– Jaj, ne haragudjatok, hogy késtem! – mentegetőzött Boglárka.

Csiribiri a harmadik lépésével odaült az asztalhoz. Boglárkának tetszett Csiribiri holdas-csillagos manósapkája, és pepita ruhája. Úgy nézett ki, mintha egy színház kelléktárából hírtelenjében öltözött volna fel, éppen azt magára véve, ami a kezébe akadt.

– Tényleg nagyon sajnálom hogy késtem. De iskola után még beszélgetnem kellett az egyik barátnőmmel, és Balázs ma talált egy kiscicát, és Édesanyáék megengedték, hogy átmenjek és játsszak a Cicával! Olyan aranyos volt, és… – Úgy tűnt, sosem fog kifogyni belőle szó, olyan gyorsan, és olyan sokáig mesélte, mi minden jó történt vele aznap.

– Ez tényleg mind így volt? – csodálkozott el Csiribiri. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyi jó dolog is történhet egy nap. Köszönöm, hogy megmutattad, Boglárka. Ezért cserébe megajándékozlak. Ma este te választhatsz egy szép álmot.

– Akármilyet? – kérdezte Boglárka.

– Természetesen!

– Tudod, Csiribi… te tudod a legszebb meséket… Sosem álmodtam még olyan szépet, amilyet tegnap este… Szeretném, ha elmesélnéd a legislegszebb álmodat… Balázsnak… – Mondta zavartan Boglárka.

– Igazad volt Torkonya. – mondta Csiribiri. – Nem akármilyen kislány ez a Boglárka. Talán nem is sejted, milyen csodás álmot választhattál volna magadnak!

– Lehetne még egy kérésem? – szólt Boglárka, és maga sem tudta miért, de a füle hegyéig elpirult. – Nem lehetne, hogy abba az álomba engem is belemeséljél?

– Nélküled nem is lehetne ez Balázs legszebb álma… – felelte mosolyogva Csiribiri.

Vacsora után elbúcsúztak, és mindenki ment a dolgára. Boglárka lefeküdt aludni, a Mord Sötét továbbindult sötétíteni a világot, Csiribiri útra kelt, hogy elmesélhesse a szép álmait, Torkonya pedig elment keresni egy új, szomorú embert, hiszen Boglárka már nem lesz magányos többé.

De most nem tűnt el nyomtalanul. Vihar szeméből – mely most cseppet sem volt rémisztő – az asztalon felejtett egy apró könnycseppet.

Hetek teltek el, hónapok fordultak a naptárban. Boglárka nem látta Torkonyát.

Egy szép napon, amikor megint nagyon hiányzott neki kis barátja, Balázs megkérdezte tőle:

– Mi a baj?

– Olyan rég nem láttam… Hová lett ez a Torkonya megint? Nagyon hiányzik… Segíts!

Balázs már rég óta tudott Burgoháziról, a Napsugár Leányokról és az Esőcsepp Ifjakról, Mord Sötétről, Csiribiriről, mindenkiről. Bár ő maga sosem látta őket, de ismerték egymás minden titkát. Még talán azokat is, amiket maguk elől is eltitkoltak.

Útnak indultak hát. Előbb sétáltak egy nagyot, hátha összetalálkoznak Torkonyával. Aztán fára másztak, hátha rálelnek. Utána meg bújócskáztak, hátha rejtekére akadnak. Majd fogócskáztak, hátha utolérik. Kezükből távcsövet formáltak, hátha meglátják.

Ebéd után ettek egyet a játékasztalnál is, ahogyan régen Boglárka szokott, hátha Torkonya vendégségbe jön. Majd kifeküdtek a fűbe, nézték a felhőket. Hátha Torkonya megérkezik. Majd tükrökkel játszottak, hátha megjelenik. Feltűntek egymásnak, hátha Torkonya is feltűnik. De nem bukkantak a nyomára, nem leletek rá, nem érték utol, és nem látták meg. Torkonya Vendégségbe sem jött, nem érkezett, és még csak meg sem jelent.

Boglárkának elszorult a szíve, majdnem sírva fakadt. Leült a földre.

– Torkonya, kérlek, gyere elő! Annyira hiányzol!

Balázs mellé ült, megkérdezte Boglárkától.

– Nem azt mondtad, hogy ha hívják, akkor sosem jön?

– De…

– És nem azt mondtad, hogy ha keresik, sosem találják meg?

– De…

– Nem szeretnél mást játszani?

– De… Szeretnék. – Szólt Boglárka csendes mosollyal.

Itt volt még egy fejezet.

Illetve dehogy is egy! Vagy egy tucat fejezetet írtam már ide.

Az első után még nem gyanakodtam. Talán le sem jegyeztem még? Hát újra nekiláttam.

Másodjára még úgy gondoltam, hogy elvesztettem tegnap esti papírosaimat, hiszen amik az asztalomon vannak, nem lehetnek ugyanazok, mert azokról nem tűnhettetek el karctalanul a sorok.

De aztán rájöttem. Burgoházi Torkonya mindig eljön hozzám, és kitartóan elviszi az utolsó fejezeteket.

Mert hiába, hogy az igazi mesék sohasem érnek véget az utolsó fejezettel; Ti, akik olvassátok, vagy hallgatjátok ezt a mesét: még elgondolkodtok rajta, hát hová lett ez a Burgoházi, és mi történt még Boglárkával és Balázzsal? Mert biztosan lett valahová Torkonya, és sok mese esett meg még Boglárkáékkal. Folytatódik a mese; bennetek.

De egy könyv utolsó fejezete mégis csak szomorú. Valahogy mégis csak véget ér ez a történet, ha nem is ér véget igazán.

Pedig dehogy lett volna szomorú! Vidámabbnál vidámabb formában meséltem el, hogy Boglárka és Balázs

(és mégis elvitte…)